Mit ne mondjak, maratoni lesz. 3 kötet, egyenként több, mint 400 oldal. Ez a bejegyzés is maratoni hosszúságú lesz, szóval vagy készíteni a feneket, vagy tessék szelektálni. Vagy bele sem kezdeni.
Én viszont kezdeném azzal, hogy az előszóban megállapítja az egyik fordító, hogy Lovecraft művei életében filléres szennylapokban jelentek meg és ezen (is) szeretnének változtatni ebben a tematikusan rendezett sorozatban. Idézem: "a magazinok kiadói nem törődtek a szövegminőséggel, a szerkesztők miden egyeztetés és lelkifurdalás nélkül belejavítottak a szerző szövegébe, néha egész fejezeteket fogalmazva át barbár módon; majd az így kapott textust helyesírási és tördelési hibáktól hemzsegve publikálták."
Ehhez annyi hozzáfűzni valóm van, hogy bagoly mondja verébnek. Életemben rengeteg könyvet olvastam, össze sem tudom már számolni, de ennyi tördelési, elütési, helyesírási hibával egy könyvön belül még nem találkoztam soha életemben. Konzekvensen "m" helyett "ni"-t ütöttek, a szövegközt névből sem ismerik, a tördelés meg....hát, inkább már nem is mondok semmit. Ezek a hibák néhol igen zavarók, persze erről Lovecraft nem igen tehet, csak a Szukits Kiadó.
A könyv öt fő témacsoport köré rendeződik:
I. Messzi utazások
Árnyék az időn túlról
Az őrület hegyei
Eryx falai között
A névtelen város
II. Régmúlt idők árnyai
A végzet, amely elérte Sarnathot
Polaris
Iranon keresése
Más istenek
III. Álmok és Látomások
A Fehér Hajó
Ulthar macskái
Celephais
IV. Randolph Carter emlékei
Randolph Carter vallomása
A megnevezhetetlen
Zarándokút Kadathba
Az ezüstkulcs
Az ezüstkulcs kapuin át
V. Kingsport titkai
A különös, magas ház a ködben
A Szörnyű öregember
Az Ünnep
Az első történet, az Árnyék az időn túlról elég izgalmas volt, egy férfiról, Peaslee professzorról szólt, akit "megszállt" valami idegen elme, ettől aztán évekig nem volt önmaga, és amikor évekkel később felébredt, nem emlékezett semmire abból, hogy mit művelt. Elkezdte visszafelé kutatni, hogy merre járt, és ezt publikálta is több lapban, de mindenki csak körberöhögte. Egy nap jelentkezett egy férfi, aki azt állította, hogy tud neki segíteni, hasonló dolgokkal találkozott ásatásai során, mint amiket a professzor emlegetett. Elindulnak az ausztráliai sivatagba, hogy egy eltemetett város után kutassanak, de a végén, amikor meg is találják, Peaslee prof azt kívánja bár hagyta volna a francba. A vége igazán izgalmas és félelmetes. Jól felpiszkálta az idegeimet. A mumus az ágy alatt a valóság.
Az őrület hegyei nagyon-nagyon tetszett. Egy kutatócsoportról szól, akik elmennek a Déli-Sarkra kutatni, de nem épp' azt találják, amit kerestek. Először csak azt hiszik, hogy az Everestnél is magasabb hegyet találtak....de amikor előkerülnek a különös kövek, majd a megkövesedett félig növény félig állat tetemek, akkor már tudják, hogy sokkal nagyobb dolgot fedeztek fel. Azonban mikor elkezdik a lényeket felboncolni szörnyű vihar támad és emberek-kutyák-felszerelés egyaránt eltűnik a különleges tetemekkel együtt. Ráadásul két halott példányt el is temettek a hóba. A csoport megmaradt fele elindul a hegy felé, utána nézni, hogy mi is történt.....nem írom le a végét. Nagyon izgalmas végig, hátborzongatós. Egy kicsit unalmas, amikor a lények történelméről van szó, de túlélhető.
Az Eryx falai között egy meglepően más fajta történet az eddigiekhez képest. Ez az űrben játszódik, valamikor a távoli jövőben, amikor is egy naprendszer-beli bolygón különös kristályokat keresnek energianyerés céljából. Közben harcban állnak a gyíkszerű őslakókkal,akiknek a kristály szent. Az egyik katona begyűjtőútjáról szól, amikor is egy különösen nagy kristály után kutat,és amikor is betéved egy különös építménybe, aminek van fala, de mégsem....útvesztő is de mégsem.....ki lehet belőle találni...vagy mégsem....
A névtelen városról már írtam az előző Lovecraft-os bejegyzésnél, most nem részletezném.
A végzet, amely elérte Sarnath-ot egy különös látomás egy évezredekkel ezelőtti városról, amely engem Atlantiszra emlékeztet: növekedett, gyarapodott, gazdagságban élt, olyannyira,hogy az idők során elképesztő gazdagságra tett szert mind kulturális mind kincsek terén. Gazdagságát azonban vér árán szerezte és mint minden csodás várost, Sarnathot is elérte a végzet, mégpedig azok (árny?)képében, akiket leigáztak.
A Polaris egy furcsa történet ébrenlét és álom között, nem lehet tudni, hogy álmodik-e a mesélő vagy nem...vagy valóság, amit álmodik?
Az Iranon keresése a legcsodálatosabb történet, ami a könyvben szerepel. A végén sírtam is, mert nagy igazságokat sejtetett. Ez spoiler, mert muszáj itt megörökítenem.
Iranon egy kortalan ifjú herceg, aki Aira-t, gyermekkora városát keresi a világon keresztül-kasul. Mikor Teloth gránitvárosához ér, azok mereven elutasítják, mivel míg Iranon a szórakozásnak, a zenének és a gyönyörű dolgoknak él, addig a telothiak kizárólag a munkának. Iranont munkára kötelezik, mivel ott mindenkinek dolgozni kell. Itt írnék egy idézetet, ami nagyon tetszett:
"-Telothban muszáj dolgoznod - felelte az arkhón - ez a törvény. Erre azt felelte Iranon: - Mi célból dolgozol? Talán ezért élsz, ez tesz boldoggá? Ha csupán azért dolgozol, hogy többet dolgozhass, mikor fogod megtalálni a boldogságot? Azért dolgozol, hogy élj, de vajon nem a szépség és a dal teszi-e az életet? Ha nem szenvedhetitek magatok között az énekeseket, akkor miféle gyümölcsöt terem a munkátok? Dal nélkül dolgozni olyan, mint egy vég nélküli, fárasztó utazás. Hát nem kellemesebb ennél a halál?"
Ezen szerintem érdemes elgondolkodni. Ez nagyjából tükrözi az én mókuskerék-elméletemet.
Iranon így tovább indult, és vele tartott Romnod is, akinek szintén voltak álmai, szerette a zenét, és el akart szabadulni Telothból. Az út során Iranon fiatal maradt, míg a kis Romnod megférfiasodott. Hosszú évek vándorlása után elérkeztek Oonaiba, a lantok és a tánc városába. Iranon jól érzete itt magát, a királynő első számú dalnoka lett, Romnod is élvezte. Azonban ahogy teltek az évek Romnod egyre többet ivott és egyre kövérebb lett, mígnem halálra ette-itta magát, Iranon pedig kikerült a királynő kegyeiből a város pedig egyre hangosabbnak, harsányabbnak, feslettebbnek és felszínesebbnek tűnt, ezért tovább indult, hogy megtalálja Aira-t. A vándorlások hosszú évei folytatódtak, mígnem találkozott egy vénséges pásztorral, akitől mint megszámlálhatatlan alkalommal előtte másoktól, tőle is útba igazítást kért, hátha ő tudja merre leli meg a csodálatos várost gyermekkorából. A pásztor tűnődve nézett Iranonra, majd ezt válaszolta:
"Ó, idegen, én csakugyan hallottam Aira nevét, és a többi nevet is, amelyeket említettél, ám ezek hosszú évek pusztaságából jöttek vissza hozzám. Fiatalkoromban hallottam egy játszótársamnak, egy koldus különös álmokat dédelgető fiának az ajkáról, aki hosszú meséket szőtt a Holdról, a virágokról és a nyugati szélről. Kinevettük őt, mivel születése óta ismertük, holott ő királyfinak képzelte magát. Nyájas ember volt, akárcsak Te, de tele bolondsággal és idegenséggel; elmenekült innen, amikor kevesellte azokat, akik boldogan hallgatták a dalait, az álmait. Milyen gyakran énekelt nekem földekről, amelyek sohasem léteztek és dolgokról, amelyek sohasem estek meg! Sokat beszélt Airáról; Airáról és a Nithra folyóról, meg az apró Kra vízeséseiről. Mindig azt mondta, egykor ott lakott, mint herceg, holott mi ismertük születése óta. Aira márvány városa és a különös dalok élvezői sohasem léteztek, csak régen eltűnt játszótársam Iranon álmaiban.
A szürkületben, miközben egyenként bújtak elő a csillagok, és a hold olyan fényt vetett a mocsárra, amilyet minden este lát remegni a padlón az álomba ringatott gyermek, egy vénséges vén ember gázolt befelé a halálos futóhomokon, rongyos bíbor köntösben, fején elszáradt szőlőkoszorúval, úgy bámulva maga elé, mintha egy aranykupolás, gyönyörű város felé tartana, ahol megértik az álmokat. Azon az éjszakán valami fiatal és szép halt meg az öregebb világban."
Tanulság: ebben a rideg, földhöz ragadt világban se adjátok fel az álmaitokat. Találjátok meg a helyes utat az álmaitok és való világ között, de semmiképp se hagyjátok, hogy a szürke, kegyetlen valóság beszippantson titeket, mert az álmaitokat senki nem veheti el. Ez a felismerés, no meg az utolsó bekezdés miatt bőgtem. Fájdalmasan gyönyörű. De nagyon.
A Más Istenek egy kalandvágyó papról szól, aki elindul felkutatni a Földi Isteneket, helyettük azonban a Más Istenekkel találkozik, akik korántsem azok a vidám fickók......
A Fehér Hajó az emberek telhetetlenségéről szól. Egy férfi Basil Elton, aki világítótorony-őr,egy éjjel elhajózik a Fehér Hajón, amely az álmok birodalmába viszi. Sorban haladnak el a különböző világok előtt, mindenhol meg akar állni, azonban a kapitány lebeszéli róla. Elsőnek Zar országánál haladtak el, ahol a szépségről szóló gondolatok és álmok laknak, majd Thalarion, az Ezer csoda városa következett, ahol mindazok a rejtélyek lakoznak, amelyeket az ember hiába próbál kutatni. Ezután következett a csalóka Xura, az El Nem Ért Gyönyörök földje. Végül kikötöttek Sol-Nyl kikötőjében, amely a Fantázia Földje. Itt az ember boldog lehet, gyönyörű minden, nincs idő, nincs elérhetetlen vágy, azonban Basil tovább akart hajózni az ismeretlen Cathuria felé, aminek persze nem az lett a vége, mint ahogy ő szerette volna.
Tanulság: Az ember telhetetlen, még ha el is éri a tökéletes állapotot, tökéletesen boldog, megvan mindene, gyönyörű helyen él, az sem elég neki, mert hajtja tovább az ismeretlen felé a nyughatatlan elméje, hogy megismerje a megismerhetetlent.
Az Ulthar macskái egyszerre mosolyogtató és hátborzongató. Ultharban tilos macskát ölni, egy régen megtörtént eset miatt. Volt egy házaspár, akikről köztudott volt, hogy ha betévedt a kertjükbe egy macska, akkor az nem került elő élve. Egy nap különös mutatványos vándorok érkeztek a faluba. Az árva kisfiúnak, aki a vándorokkal tartott, csak egy kis fekete cicája volt, aki azonban eltűnt. Mikor megtudta, hogy mi történhetett szegény párával, meditálni és imádkozni kezdett. Másnap elmentek a vándorok, velük együtt a macskák is eltűntek. A parasztok tehetetlen dühvel feküdtek le, de másnap megjelent az összes macska, és fenemód jól lakottnak tűntek, az öreg házaspár a kunyhóban viszont eltűnt......na most képzelhetitek a végét XD
Celephais- Az ebben a történetben szereplő Kuranes többször is felbukkan más novellákban. Egy álmodozó aranyifjúról szól, aki a drogok bűvöletében él, és így csodálatos álmokat lát, amelyben többször meglelte és el is veszítette Celephais aranyvárosát. Sajnos a valóság sokkal lelombozóbb. Ezen is sírtam.
Randolph Carter vallomásában ismételten egy nyakszőrt borzoló kis rémtörténet köszönthetünk, itt elég erősen jelen van a Lovecraft-i ismeretlentől való félelem.
A megnevezhetetlen-ben Carter egy barátjával beszélget egy régi mende-mondáról, amiben szerepel egy szörnyszülött és sok-sok babonaság. Egy temetőben ücsörögnek (na neee) és Carter egy sírkövön guggolászva mesél egy szörnyszülött gyermekről, akit bezárva tartottak a padlásszobában, hogy ne gyilkoljon....sokáig gondolkodtam, hogy leírjam-e a történetet, de nem lövöm le a poént...nagyon jó, emberek olvassátok el, mert nagyon fasza kis horrorsztori:)))) Amolyan tábortűz mellett mesélős, ha megvannak a megfelelő feltételek(hihi)
A Zarándokút Kadathba szintén nagyon jó. Hosszú, de nagyon jó, bár a végén nem azt kapod, amit vársz. Lovecraft egész álomvilága benne van. Meg még több is. Talán a legfantáziadúsabb története.
Az ezüstkulcs egy kis tízoldalas valami, ami összefügg Az ezüstkulcs kapuin át történetével. Carter megtalálja az ezüstkulcsot, ami dimenziókapukat nyit. Főleg az élet értelméről, az univerzum végtelenségéről és megfoghatatlanságáról szól. Na ez az, amit nem ajánlok senkinek, aki nincs minimum beszívva vagy leszedálva. Tömény blabla. Szerintem ő is tolt egy kis ópiumot előtte.
Ennek ellenére Az ezüstkulcsból két idézet, mert megfogtak:
"...időnként, ha nem akarta is, meglátta, mily sekélyes, megbízhatatlan és értelmetlen minden emberi törekvés, és mily kongó ellentétben állnak igazi ösztönzéseink az állítólag magunkban hordozott hangzatos ideálokkal. Udvariasan nevetgélt, ha arra tanították, hogy milyen szertelenek és mesterkéltek az álmok, de ő úgy látta, éppen hogy a szépségekben szégyenteljesen szűkölködő, saját esztelenségét és céltalanságát beismerni ostobán ódzkodó mindennapi élet az, mely ízről ízre mesterkélt és szertelen."
"Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait."
A különös, magas ház egy történetecske az ismeretlentől való félelemről, a Kingsporti sziklák feletti kis házról szól, ahol minden éjjel és reggel tejköd van, és ahol az ilyen ködös időben mindig fantomfények villódznak...és amely házikónak csak egy bejárata van: közvetlen a tenger felőli sziklaperemnél. Ennél fogva a városiak nem mennek a közelébe.
A Szörnyű öregember elég groteszk történet. Ajánlás arról, hogy ne menj betörni fura öregemberekhez, akik spanyol arannyal fizetnek, és ingákkal beszélgetnek, amiket a rég elhunyt kalózhaverok nevével illet. Báááá....
Az Ünnep című novella szintén kiérdemelte a groteszk jelzőt, mégpedig egy kifordított hozsannáról,fekete-miséről vagy nem is tudom hogy mondjam...a lényeg, hogy egy őrült ünnepről szól, amit már azelőtt otthagytam volna, hogy odamentem volna. Remélem érthető.
Az őrület hegyei nagyon-nagyon tetszett. Egy kutatócsoportról szól, akik elmennek a Déli-Sarkra kutatni, de nem épp' azt találják, amit kerestek. Először csak azt hiszik, hogy az Everestnél is magasabb hegyet találtak....de amikor előkerülnek a különös kövek, majd a megkövesedett félig növény félig állat tetemek, akkor már tudják, hogy sokkal nagyobb dolgot fedeztek fel. Azonban mikor elkezdik a lényeket felboncolni szörnyű vihar támad és emberek-kutyák-felszerelés egyaránt eltűnik a különleges tetemekkel együtt. Ráadásul két halott példányt el is temettek a hóba. A csoport megmaradt fele elindul a hegy felé, utána nézni, hogy mi is történt.....nem írom le a végét. Nagyon izgalmas végig, hátborzongatós. Egy kicsit unalmas, amikor a lények történelméről van szó, de túlélhető.
Az Eryx falai között egy meglepően más fajta történet az eddigiekhez képest. Ez az űrben játszódik, valamikor a távoli jövőben, amikor is egy naprendszer-beli bolygón különös kristályokat keresnek energianyerés céljából. Közben harcban állnak a gyíkszerű őslakókkal,akiknek a kristály szent. Az egyik katona begyűjtőútjáról szól, amikor is egy különösen nagy kristály után kutat,és amikor is betéved egy különös építménybe, aminek van fala, de mégsem....útvesztő is de mégsem.....ki lehet belőle találni...vagy mégsem....
A névtelen városról már írtam az előző Lovecraft-os bejegyzésnél, most nem részletezném.
A végzet, amely elérte Sarnath-ot egy különös látomás egy évezredekkel ezelőtti városról, amely engem Atlantiszra emlékeztet: növekedett, gyarapodott, gazdagságban élt, olyannyira,hogy az idők során elképesztő gazdagságra tett szert mind kulturális mind kincsek terén. Gazdagságát azonban vér árán szerezte és mint minden csodás várost, Sarnathot is elérte a végzet, mégpedig azok (árny?)képében, akiket leigáztak.
A Polaris egy furcsa történet ébrenlét és álom között, nem lehet tudni, hogy álmodik-e a mesélő vagy nem...vagy valóság, amit álmodik?
Az Iranon keresése a legcsodálatosabb történet, ami a könyvben szerepel. A végén sírtam is, mert nagy igazságokat sejtetett. Ez spoiler, mert muszáj itt megörökítenem.
Iranon egy kortalan ifjú herceg, aki Aira-t, gyermekkora városát keresi a világon keresztül-kasul. Mikor Teloth gránitvárosához ér, azok mereven elutasítják, mivel míg Iranon a szórakozásnak, a zenének és a gyönyörű dolgoknak él, addig a telothiak kizárólag a munkának. Iranont munkára kötelezik, mivel ott mindenkinek dolgozni kell. Itt írnék egy idézetet, ami nagyon tetszett:
"-Telothban muszáj dolgoznod - felelte az arkhón - ez a törvény. Erre azt felelte Iranon: - Mi célból dolgozol? Talán ezért élsz, ez tesz boldoggá? Ha csupán azért dolgozol, hogy többet dolgozhass, mikor fogod megtalálni a boldogságot? Azért dolgozol, hogy élj, de vajon nem a szépség és a dal teszi-e az életet? Ha nem szenvedhetitek magatok között az énekeseket, akkor miféle gyümölcsöt terem a munkátok? Dal nélkül dolgozni olyan, mint egy vég nélküli, fárasztó utazás. Hát nem kellemesebb ennél a halál?"
Ezen szerintem érdemes elgondolkodni. Ez nagyjából tükrözi az én mókuskerék-elméletemet.
Iranon így tovább indult, és vele tartott Romnod is, akinek szintén voltak álmai, szerette a zenét, és el akart szabadulni Telothból. Az út során Iranon fiatal maradt, míg a kis Romnod megférfiasodott. Hosszú évek vándorlása után elérkeztek Oonaiba, a lantok és a tánc városába. Iranon jól érzete itt magát, a királynő első számú dalnoka lett, Romnod is élvezte. Azonban ahogy teltek az évek Romnod egyre többet ivott és egyre kövérebb lett, mígnem halálra ette-itta magát, Iranon pedig kikerült a királynő kegyeiből a város pedig egyre hangosabbnak, harsányabbnak, feslettebbnek és felszínesebbnek tűnt, ezért tovább indult, hogy megtalálja Aira-t. A vándorlások hosszú évei folytatódtak, mígnem találkozott egy vénséges pásztorral, akitől mint megszámlálhatatlan alkalommal előtte másoktól, tőle is útba igazítást kért, hátha ő tudja merre leli meg a csodálatos várost gyermekkorából. A pásztor tűnődve nézett Iranonra, majd ezt válaszolta:
"Ó, idegen, én csakugyan hallottam Aira nevét, és a többi nevet is, amelyeket említettél, ám ezek hosszú évek pusztaságából jöttek vissza hozzám. Fiatalkoromban hallottam egy játszótársamnak, egy koldus különös álmokat dédelgető fiának az ajkáról, aki hosszú meséket szőtt a Holdról, a virágokról és a nyugati szélről. Kinevettük őt, mivel születése óta ismertük, holott ő királyfinak képzelte magát. Nyájas ember volt, akárcsak Te, de tele bolondsággal és idegenséggel; elmenekült innen, amikor kevesellte azokat, akik boldogan hallgatták a dalait, az álmait. Milyen gyakran énekelt nekem földekről, amelyek sohasem léteztek és dolgokról, amelyek sohasem estek meg! Sokat beszélt Airáról; Airáról és a Nithra folyóról, meg az apró Kra vízeséseiről. Mindig azt mondta, egykor ott lakott, mint herceg, holott mi ismertük születése óta. Aira márvány városa és a különös dalok élvezői sohasem léteztek, csak régen eltűnt játszótársam Iranon álmaiban.
A szürkületben, miközben egyenként bújtak elő a csillagok, és a hold olyan fényt vetett a mocsárra, amilyet minden este lát remegni a padlón az álomba ringatott gyermek, egy vénséges vén ember gázolt befelé a halálos futóhomokon, rongyos bíbor köntösben, fején elszáradt szőlőkoszorúval, úgy bámulva maga elé, mintha egy aranykupolás, gyönyörű város felé tartana, ahol megértik az álmokat. Azon az éjszakán valami fiatal és szép halt meg az öregebb világban."
Tanulság: ebben a rideg, földhöz ragadt világban se adjátok fel az álmaitokat. Találjátok meg a helyes utat az álmaitok és való világ között, de semmiképp se hagyjátok, hogy a szürke, kegyetlen valóság beszippantson titeket, mert az álmaitokat senki nem veheti el. Ez a felismerés, no meg az utolsó bekezdés miatt bőgtem. Fájdalmasan gyönyörű. De nagyon.
A Más Istenek egy kalandvágyó papról szól, aki elindul felkutatni a Földi Isteneket, helyettük azonban a Más Istenekkel találkozik, akik korántsem azok a vidám fickók......
A Fehér Hajó az emberek telhetetlenségéről szól. Egy férfi Basil Elton, aki világítótorony-őr,egy éjjel elhajózik a Fehér Hajón, amely az álmok birodalmába viszi. Sorban haladnak el a különböző világok előtt, mindenhol meg akar állni, azonban a kapitány lebeszéli róla. Elsőnek Zar országánál haladtak el, ahol a szépségről szóló gondolatok és álmok laknak, majd Thalarion, az Ezer csoda városa következett, ahol mindazok a rejtélyek lakoznak, amelyeket az ember hiába próbál kutatni. Ezután következett a csalóka Xura, az El Nem Ért Gyönyörök földje. Végül kikötöttek Sol-Nyl kikötőjében, amely a Fantázia Földje. Itt az ember boldog lehet, gyönyörű minden, nincs idő, nincs elérhetetlen vágy, azonban Basil tovább akart hajózni az ismeretlen Cathuria felé, aminek persze nem az lett a vége, mint ahogy ő szerette volna.
Tanulság: Az ember telhetetlen, még ha el is éri a tökéletes állapotot, tökéletesen boldog, megvan mindene, gyönyörű helyen él, az sem elég neki, mert hajtja tovább az ismeretlen felé a nyughatatlan elméje, hogy megismerje a megismerhetetlent.
Az Ulthar macskái egyszerre mosolyogtató és hátborzongató. Ultharban tilos macskát ölni, egy régen megtörtént eset miatt. Volt egy házaspár, akikről köztudott volt, hogy ha betévedt a kertjükbe egy macska, akkor az nem került elő élve. Egy nap különös mutatványos vándorok érkeztek a faluba. Az árva kisfiúnak, aki a vándorokkal tartott, csak egy kis fekete cicája volt, aki azonban eltűnt. Mikor megtudta, hogy mi történhetett szegény párával, meditálni és imádkozni kezdett. Másnap elmentek a vándorok, velük együtt a macskák is eltűntek. A parasztok tehetetlen dühvel feküdtek le, de másnap megjelent az összes macska, és fenemód jól lakottnak tűntek, az öreg házaspár a kunyhóban viszont eltűnt......na most képzelhetitek a végét XD
Celephais- Az ebben a történetben szereplő Kuranes többször is felbukkan más novellákban. Egy álmodozó aranyifjúról szól, aki a drogok bűvöletében él, és így csodálatos álmokat lát, amelyben többször meglelte és el is veszítette Celephais aranyvárosát. Sajnos a valóság sokkal lelombozóbb. Ezen is sírtam.
Randolph Carter vallomásában ismételten egy nyakszőrt borzoló kis rémtörténet köszönthetünk, itt elég erősen jelen van a Lovecraft-i ismeretlentől való félelem.
A megnevezhetetlen-ben Carter egy barátjával beszélget egy régi mende-mondáról, amiben szerepel egy szörnyszülött és sok-sok babonaság. Egy temetőben ücsörögnek (na neee) és Carter egy sírkövön guggolászva mesél egy szörnyszülött gyermekről, akit bezárva tartottak a padlásszobában, hogy ne gyilkoljon....sokáig gondolkodtam, hogy leírjam-e a történetet, de nem lövöm le a poént...nagyon jó, emberek olvassátok el, mert nagyon fasza kis horrorsztori:)))) Amolyan tábortűz mellett mesélős, ha megvannak a megfelelő feltételek(hihi)
A Zarándokút Kadathba szintén nagyon jó. Hosszú, de nagyon jó, bár a végén nem azt kapod, amit vársz. Lovecraft egész álomvilága benne van. Meg még több is. Talán a legfantáziadúsabb története.
Az ezüstkulcs egy kis tízoldalas valami, ami összefügg Az ezüstkulcs kapuin át történetével. Carter megtalálja az ezüstkulcsot, ami dimenziókapukat nyit. Főleg az élet értelméről, az univerzum végtelenségéről és megfoghatatlanságáról szól. Na ez az, amit nem ajánlok senkinek, aki nincs minimum beszívva vagy leszedálva. Tömény blabla. Szerintem ő is tolt egy kis ópiumot előtte.
Ennek ellenére Az ezüstkulcsból két idézet, mert megfogtak:
"...időnként, ha nem akarta is, meglátta, mily sekélyes, megbízhatatlan és értelmetlen minden emberi törekvés, és mily kongó ellentétben állnak igazi ösztönzéseink az állítólag magunkban hordozott hangzatos ideálokkal. Udvariasan nevetgélt, ha arra tanították, hogy milyen szertelenek és mesterkéltek az álmok, de ő úgy látta, éppen hogy a szépségekben szégyenteljesen szűkölködő, saját esztelenségét és céltalanságát beismerni ostobán ódzkodó mindennapi élet az, mely ízről ízre mesterkélt és szertelen."
"Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait."
A különös, magas ház egy történetecske az ismeretlentől való félelemről, a Kingsporti sziklák feletti kis házról szól, ahol minden éjjel és reggel tejköd van, és ahol az ilyen ködös időben mindig fantomfények villódznak...és amely házikónak csak egy bejárata van: közvetlen a tenger felőli sziklaperemnél. Ennél fogva a városiak nem mennek a közelébe.
A Szörnyű öregember elég groteszk történet. Ajánlás arról, hogy ne menj betörni fura öregemberekhez, akik spanyol arannyal fizetnek, és ingákkal beszélgetnek, amiket a rég elhunyt kalózhaverok nevével illet. Báááá....
Az Ünnep című novella szintén kiérdemelte a groteszk jelzőt, mégpedig egy kifordított hozsannáról,fekete-miséről vagy nem is tudom hogy mondjam...a lényeg, hogy egy őrült ünnepről szól, amit már azelőtt otthagytam volna, hogy odamentem volna. Remélem érthető.
Megjegyzések