Ismét hajnali három, úgy látszik tényleg minden éjjel eljön, és néha rosszabb, mint az előtte lévő.Az emberek telhetetlenek. Ez örök igazság, ameddig az emberiség létezik, mindig újat és újat akar, sohasem elégszik meg azzal, ami van neki.
Erre a végkövetkeztetésre gondolom sok mindenki már eljutott előttem, én mostanában értettem csak meg, hogy úgy valójában mit is jelent, mármint számomra. Az utóbbi időben túl sokat agyalok, talán sok a kihasználatlan energiám, nem tudom.
Szóval ismételten nem tudtam elaludni, ezért fogtam magam és kiültem az ablakomba, hallgattam a Balaton morajlását és a fenyők zúgását a hátsó kertben. Telihold van, mindenhol pára, ettől aztán sejtelmes ködbe burkolta a kertet. Csak ennyi kellett, hogy bekattanjon az agyam. Egy ideje fogalmazódik bennem egy kívánság és próbáltam pontosan leírni szavakkal, mit is szeretnék. Vigyázni kell az ilyen kívánságokkal mert ha nem határolod be mit is szeretnél, vagy nem kapod meg, vagy megkapod, csak éppen abban nem lesz köszönet. A kívánságom után ("férfiasan" bevallom, könnyes szemmel) ejtettem ki a számon azt a mondatot, hogy soha semmi mást nem kívánok, ha ez teljesül. Aztán eszembe jutott a fent leírt mondat: az ember telhetetlen. Dehogynem fogok én még kívánni, tízet, százat, ezret.....az emberi alaptermészeten nem lehet változtatni, ezért aztán pontosítottam: jelenleg bármit képes vagyok feladni ezért az egy kívánság teljesüléséért.
Ezek után beleroskadtam a babzsákomba és persze a Holdat nézve tovább agyaltam ezen a gondolatmeneten. Mostanában sokat foglalkoztatott az a gondolat, hogy az emberek mennyire nem becsülik meg amijük van. Nem tárgyakra, eldobható szemétre gondolok, hanem emberekre, érzelmekre, lehetséges vagy valóságos kötelékekre, barátságra, szerelemre, emberi kapcsolatokra.....mind-mind eldobják, pedig más mennyire örülne, ha magáénak tudhatná.
Sok ember körülöttem mind ezt csinálja, én meg csak állok középen és nézem, hogy mit művelnek? Más hogy szeretné, azt amit ők eldobnak! Telhetetlen népség mind....elhajítják, semmibe veszik, elfelejtik és ez nekem fáj. Én néha még morzsáikkal is boldogabb lennék, mint ők az egésszel. Nem tudják, nem érzik, hogy az ő morzsáik másnak olyanok, mint az éhezőnek a kenyér. Hogy fáj látni, hogy olyat dobnak el, aminek más örülne. Hogy nem becsülik meg.....mert mindig akarják a nagyobbat, a többet, a jobbat...
Keserűség...az van bennem, ha belegondolok ebbe az egészbe. Egyeseknek kijut, mások csak örülnének ha jutna.
Megjegyzések