Futamok az éjszakában

Feleslegesek a próbálkozásaim a korai elalvásra, inkább írok.

Csütörtökön este eltekertünk a nővéremmel Zamárdiba a Partyfészekbe, ami tulajdonképpen egy nyitott bár a Balaton partján, ahol van egy kis színpad az élőzenének. A falak kottajegyekkel vannak borítva, a bár kör alakú és a pultja egy zongora billentyűit mintázza. Ülési alkalmatosság tekintetében válogatni lehet a kényelmes nyugágyaktól elkezdve a kiszuperált autósülésekig terjedő skálán. Mi az utóbbi két képviselőjébe telepedtünk le egy nagy korsó sörrel. A Sing-Sing emlékzenekar és a Villon játszott, mindkettő nagyon tetszett.(Ötcombú asszony XD)
Mikor nővérem elment mosdóba odajött egy srác, hogy most, hogy látja, hogy egyedül vagyok ideülne inni hozzám. Nem tudtam mit mondjak, csak bólogattam és mondtam, hogy persze, nyugodtan. Végül is ez egy szabad ország, azt csinál amit akar. Mikor a Hanna visszajött vele beszélgettem, mert a srác nem tűnt túl közlékenynek. Mikor elment italért mi átültünk a bár másik oldalára. Nem miatta, hanem hogy jobban halljuk a zenét.

Mikor elmeséltem anyunak ő lehordott. Hogy mért nem vagyok hajlandó senkivel táncolni, vagy esetünkben beszélgetni. Igazából erre a kérdésre van válaszom, de feleslegesnek éreztem kifejteni.
Van pár pasas, aki táncolni akarna velem, felkérnek, vagy csak a hajamat húzogatják az asztal tetejéről....és én rendre mindnek nemet mondok. Egyszerűen nem tudok az lenni, mint a többség, hogy legyen, majd csak lesz valami. Majd csak kialakul valami. Táncolni nem akarok olyannal, aki láthatólag ivott, ettől felbátorodva nyúlkál felém. Taszít.

Én várok. Amióta tisztában vagyok magammal csak várok. Olyanra, aki elbűvöl. Elbűvöl a viselkedésével, a modorával, egy mozdulatával, a hangjával, a hanghordozásával, az intelligenciájával, a szemével...akármivel....a lényével. Aki mellett önmagam lehetek, nem feszengek, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, aki nem akar megváltoztatni. Volt ilyen, jó régen, de őt nem tudtam igazán szeretni, nem volt meg a kémia. Igazából az is lehet, hogy túl fiatal voltam. Utána volt egy olyan, akinél megvolt a kémia, de nem fogadott el. Mindenáron meg akart változtatni, hogy olyan legyek, amilyennek ő akar. Én nem akartam az lenni. Amikor megláttam milyen ember hátat fordítottam neki. Viszont ott, akkor összetört bennem valami, amióta bizalmatlan vagyok. Bizalmatlan vagyok minden Y kromoszómájú ember iránt. Félek, hogy mikor omlik le a saját külön bejáratú falam és török össze megint és veszítem el minden önbizalmamat és mondom azt megint, hogy soha többet. Ez amolyan önkéntes száműzetés-féle, aminek szeretnék véget vetni, de nincs miért, kiért. Pedig akár a világ végéig is hajlandó lennék elmenni, ha tudnám, hogy ott van. Így csak várok tovább, hátha megszán az a felsőbb hatalom, aminek minden éjszaka könyörgök, és az utamba veti azt a valakit, de csak nem akar meghallgatni.
Tehát marad a külvilág felé mutatott mosoly, hogy minden rendben van, amit néha egy-egy pillanatra így is gondolok. Amikor be tudom ezt hazudni magamnak, akkor tényleg minden rendben van. Így tanul meg az ember ügyesen hazudni önmagának, mert különben egy kényszerzubbonyba illő dühöngő őrült válna belőle, akinek az egyik szeme sír, a másik meg hisztérikusan röhög.

" Ha boldog vagy gyönyörűséges az éjszaka-ha bánatod van vigasztaló-ám rémséges, amikor magányos vagy és boldogtalan"
Lucy M. Montgomery