Linkin Park - A Thousand Suns

01. The Requiem

02. The Radiance
03. Burning In The Skies
04. Empty Spaces
05. When They Come For Me
06. Robot Boy
07. Jornada Del Muerto
08. Waiting For The End
09. Blackout
10. Wretches & Kings
11. Wisdom, Justice, And Love
12. Iridescent
13. Fallout
14. The Catalyst
15. The Messenger

A Minutes to Midnight-nál kezdődött az, hogy a rajongóktól elkezdve a kritikusokig elkezdte mindenki szidni az együttest, mint a bokrot. Ott és akkor én ezt nem értettem, mert az igaz, hogy elköszöntek a nu-metál hangzásvilágtól, de akkoriban a nu-metál már elve végnapjait élte és amit meg lehetett kétszer csinálni, az harmadszorra már unalmas. Nekem tetszett a MtM, az egyik kedvenc albumom, mert van mondanivalója, tökéletes arányban vannak rajta a Chesteres-üvöltős számok és a lírai-éneklősek. De most nem ez van terítéken, hanem:

Az új Linkin Park albummal kapcsolatban egyetlen szó jut az eszembe, mégpedig az, hogy 'kísérletező'. Nem, van itt még egy szó: ez egy 'szar'. Az egész album nagyon ellentétes számomra. Egységes az album és mégsem. A hangzásvilág....egyszerűen képtelenség definiálni.

Ezt hadd magyarázzam meg. Egységes, mert tetten érhető valamiféle logika abban, hogyan pakolták egymás után a számokat. Egységes, mert elmondható, hogy köze nincs már nem csak a nu-metálhoz, de a rockzenéhez sem nagyon. Egységes, mert amikor először végighallgattam semmi más nem ugrott be, mint hogy ez egy-az-egyben az éterbe kiengedett elektromos zaj, ami nem méltó az eddigi tevékenységükhöz.
Valamint mégsem egységes, mert különböző hangzásvilágokat és zenei alapokat kavartak egybe, ami miatt azt mondom, hogy kísérletező, mintha maguk sem tudták volna, hogy mit akarnak készíteni, és csak egymás mellé rakták azokat az alapokat, amikkel úgy gondolták, hogy jó lenne dolgozni. Az első maxi, a Catalyst alatt sikerült ezt megfogalmaznom, és sajnos ez az egész albumra igaz, pedig a Catalyst még a jobb számok közé tartozik. Van itt minden, mint a húslevesben: kakofón elektromos hangalapok, elektromos zörejek és morgások, archív hangfelvételek, hip-hop betétek, egy-két lopott világzenei hangzás, valamint nyomokban felfedezhető rockzene. És akkor itt egyben ki is fejtettem a hangzásvilágot is.
Itt ragadnám meg az alkalmat annak kifejtésére is, hogy nem tudom elképzelni, hogy ezzel az albummal hogyan fognak koncertezni. 5 átvezető szám, ami számomra értékelhetetlen, 6 lírai-pop szám, ami sokkal több, mint amit ez az album elbírt volna. 1 Mike-féle rappelős-gettós szám és 3 olyan szám, amire azt mondtam, hogy van benne valami. Plusz ugye a Catalyst, amiben minden van. Számomra hiányzik a mélység, a súlyosság az albumról.

A borítóról annyit mondanék, hogy legalább azzal feldobhatták volna. De ez csúnya, semmit mondó. Fekete-fehér paca, mondjuk hűen tükrözi ez a paca az album tartalmát is.
Vegyük sorra számonként, csak hogy a fenti kitörésem érthető legyen.

A The Requiem egy sejtelmes nő hangos-dúdolgatós felvezető torzított énekhanggal, amely bármelyik vérfarkasos filmbe elmenne. Ha még nem lett volna elég a felvezetőkből a következő szám a The Radiance. Mechanikus zajok, az éteren keresztül szóló férfihang, egy Robert Oppenheimer archív. Az idézet legalább tetszik:

"We knew the world would not be the same.
A few people laughed, a few people cried, most people were silent.
I remembered the line from the Hindu scripture, the Bhagavad-Gita.
Vishnu is trying to persuade the Prince that he should do his duty,
and to impress him, takes on his multi-armed form, and says,
'Now I am become Death, the destroyer of worlds.'
I suppose we all thought that, one way or another."
-Robert Oppenheimer

A Burning in the Skies-ban végre van ének is, már éppen ideje volt. Szép, szép, de hiányzik belőle az a Linkin Parkos súlyosság, ami eddig még a lírai számokban is megvolt. Mintha lenne egy dallam, hozzá szöveg, de mintha semmi célja nem lenne. Csak van.
Az Empty Spaces egy olyan töltelékszám, aminek még címet sem érdemes adni. Bűn volt ide keverni.
A When They Come For Me az a bizonyos, aminél ki lehet hallani a világzenei alapot, konkrétan nekem valami arab törzsi hangzást sikerült; a hajlításokkal és a dobokkal, amit nem tudok hova tenni. Hangzásában szerintem elég agresszív. A felétől átveszi Chester az "éneket" Mike-tól, ami kicsit furán éles váltás. Amilyen fura, annyira tetszik.
A Robot Boy egy szép lírai szám, de ez inkább pop-os, de ez sem épp a Linkin Park eddigi profiljába illő.
A Jornada Del Muerto egy olyan átvezető, aminek legalább van értelme. Legalább is én átvezető számnak mondanám a maga 1:34-es hosszúságával, semmiképpen sem önálló dalnak. Torzított hangszerek, elektromos alap, éteri-torzított ének. Mintha neki kezdtek volna, de nem fejezték volna be, mondván, hogy így is jó lesz, inkább indítsuk el belőle a következő számot.
A Waiting For The End-ban Mike és Chester megosztoztak, szép, egységes dal, és még mondani-valója is van. De ebből is mintha hiányozna valami. Az a bizonyos plusz, a súlyosság, a mélység. Ez amolyan reggae-s popszám, nem ragad meg az emberben.
A Blackout az egyetlen szám, amire azt mondtam, hogy ez igen. Chester művel benne valami hip-hop-os rap féleséget, de itt érhető tetten talán egy kicsit a régi LP; a Chester-es ordítással és torzított gitárokkal és a Hahn-féle scrath-elés. Bár az elektromos püttyögést én mellőztem volna nagyon szívesen. Inkább némi basszust és gitártépést hallottam volna.
A Wretches & Kings egy archív felvétellel indul, ami kemény elektronikával folytatódik, valamint Mike rappelésével. Súlyos, húzós, agresszív szám. Tetszik.
A Wisdom, Justice, And Love egy átvezető, szintén archív felvételt használva. Martin Luther King Jr. beszédét hallhatjuk, ha nem torzították volna el érthetetlenségig a végét, még tetszene is, hogy helyet kapott az albumon. Így annyira nem.
Az Iridescent egy pop-rock dal némi kórussal megtoldva. Szép-szép, emelkedett hangulatú, de megint az a kategória, hogy számomra hiányzik az a plusz, amire azt mondanám, hogy igen, ez megragadt az agyamban, és mondjuk a vonaton nekiállnék dúdolgatni. De még ennyi sincs benne.
A Fallout ismét egy átvezető, a robothangos fajtából, kezd már kicsit unalmas vagy még inkább idegesítő lenni, a rengeteg torzítás. Túl sok a mesterséges hang.
A The Catalyst ezek ismeretében jó számnak minősül. Mikor először meghallgattam, napokig nem bírtam eldönteni, hogy mi a véleményem. Az első az volt, hogy "hát ez fura". Amikor végre meg bírtam fogalmazni mi a bajom vele, megkönnyebbültem. Jó pár napomba telt, mire a már fent leírtakat megfogalmaztam: mintha nem bírták volna eldönteni, hogy mit is akarnak csinálni. Egymás mellé rakták az ötleteiket, mindenki rakott hozzá amit gondolt, de azzal már rohadtul nem törődtek, hogy ennek valami egységes hangzása is legyen. Viszont remek kislemez dal, mert aki ezt meghallgatta, az garantáltan hasonlóra számíthat az album összképét tekintve: kaotikus összevisszaság.
Végül a The Messenger. A kakukktojás, ami nem illik az album kakofóniájába. Egyszerű, letisztult, semmi sallang. Olyan, mintha azért rakták volna a végére, hogy a fülem végre egy kis nyugalmat leljen. Csakhogy mire idáig elértem annyira felhúztam magam, hogy az sem érdekelt, hogy ez egy alapjában véve szép akusztikus szám, egy szál gitárral és Chester gyönyörű énekével, ami egy másik albumra tök jól illett volna. Itt csak még jobban felkúrta az agyam.

Mike a blogján kifejtette, hogy olyan ez az album, mint egy egész 40 akárhány-perces szám, csak darabokra tördelve, majd újra összerakva. Igazából ezzel csak azt érték el, hogy ez egy 48 perces kínszenvedés. Nem pop, mert nincs olyan megfogható dallam benne, ami megragadna az ember fülében. Nem mondható sem rocknak, sem metalcore-nak, sem nu-metálnak. Kérdezem én: mi akar ez lenni? Lehet kísérletezgetni, de az úgy is lehet, hogy közben egységes és jó anyagot lehessen összehozni. A lényeg elveszik a rengeteg kísérletben, olyan, mintha úgy akarnék ebédet csinálni, hogy vakon benyúlok a hűtőbe és ami a kezembe akad, azt beledobom a kondérba. Fiúk, ezt nagyon elcsesztétek.