Azt mondják, hogy az emlékezet mindent megszépít. Ezt általában én is tapasztalom, de például vannak olyan időszakok, amiket inkább keserűvé tesz az idő. Időben visszafelé haladva vegyük például a gimnáziumot. Egy pokol volt az általános iskolához képest, viszont a barátaim vidámmá tették. Azonban azok a barátok, akikről úgy gondoltam, hogy gimnázium után is elválaszthatatlanok leszünk, végül távoli idegenekké váltak. Az a pár kísérlet, ami a társaság összetartására tettem, kudarcba fulladt. Az évek múlásával meg is szűntek. Ma már csak félévente-évente küldünk egymásnak egy semmitmondó levelet és ennyi.
Az általános iskola viszont....a minap visszaolvastam az akkori naplóimat és visszaemlékeztem milyen is volt. Hogy hiányzik. Hogy ha újra visszamehetnék az időben és csak egy választásom lenne, hogy hova megyek, akkor az általános iskola lenne az. Igaz, a tanárok végig szívattak alsóban, de felső évfolyamban töltött 4 év életem legszebb időszaka volt.
Abban az időszakban, amikor a szociális élet nem a facebookot jelentette, hanem azt, hogy a lakótelepi játszótéren lógattuk a lábunkat a haverokkal és csak beszélgettünk. Vagy hogy minden délután sétálni jártunk a Balaton partra. Amikor még csak úgy tudtam a plátói szerelmemről képet szerezni, hogy az iskolai "legjobb rajzosok" tablóról lopattam le a barátnőimmel, vagy egy felső évfolyamos lány adta nekem oda az osztályképüket. Amikor az első csókot még üvegezés közben volt szokás kapni, nem hullarészegen a diszkó közepén. Amikor még menő volt az Asereje című örökbecsű szám koreográfiáját letolni a suli dizsiben.
Hiányzik ez az időszak. Hiányzik a a Hátsó Sor, a Hét Gonosz, a srácok, Gyula, Stefi és Szumi...meg Márk és Aradi is....hiányzik az, akik akkor voltunk. Egy összetartó csapat. Az a sok hülyeség, amit együtt éltünk át. A suli hátsó kertjében, a fűzfák alatt, a meleg avaron való heverészés. A hócsaták. A kirándulások.
És ha azt nézem, hogy ma mi maradt ebből....az a srác, aki először kért fel életemben táncolni, és aki azt hiszem szerelmes is volt belém, már apuka. Egy másik haverom, aki hazakísért, mindig megnevettetett és akivel együtt gurultunk le a havas dombon...nos róla már nem tudok semmit. Az, aki évekig a padtársam volt, gimiben továbbra is osztálytársak voltunk, viszont eltávolodtunk, ma már rendőr. A Hét Gonosz 5 felé szakadt, ma már kedves idegenek vagyunk. Mindenki első szerelme ma Manchesterben él. A fűzfákat, amelyek alatt órákig heverésztünk, az iskola kivágatta. Az első fiút, aki esetlenül megkérdezte, hogy "Szandra, járunk?" (nemet mondtam) már meg sem ismerném.
Így múlik el minden ami jó, és így változik meg a világ pár év alatt. De ha valamelyikőjük is olvassa ezt, üzenem, hogy minden esetleges régi sérelem ellenére hiányoztok. Hiányoznak azok, akik akkor voltunk.
Megjegyzések