Az egyik legrosszabb, amikor nem tudod mit érzel. Vagy tudod, de nem akarod érezni. Amikor görcsben van a gyomrod és nem tudsz aludni. Amikor tudod hogy idiótán viselkedtél. Amikor tudod, hogy hülye picsás voltál, pedig tudod magadról, hogy nem vagy az, csak néha kibukik. NEM akartam az lenni. Kicsúszott. Sajnálom.
Utálok szenvedni. Nem boldogulok az érzelmeimmel, sokszor azt sem tudom mit akarok, néha a szívem balra húz, amikor az agyamra jobbra vinne. Egyszerűen nem nekem valók az érzelmek. Idegennek érzem őket, aztán amikor mégis beütnek szenvedek, mint a kutya. Ilyenkor ordíthatnékom van. Az is baj, hogy előre van egy forgatókönyvem és ha nem úgy történik, ahogy én akarom, akkor utálatos vagyok. Mert az álomvilágom tökéletes. Gyönyörűen fel van építve, minden élő személynek megvan benne a helye, de ezek az emberek a valóságban nem olyanok, mint az én mesevilágomban. A mesevilágomban minden a helyén van, tudják ki vagyok VALÓJÁBAN és én is tudom, hogy ők mit gondolnak. Ilyenkor jövök rá igazából, hogy miért is van csak egy igazi barátom, aki elvisel. Ő tudja milyen vagyok és nem haragszik érte. Elfogad. De azt is tudom, hogy miért választottam azt, hogy inkább egyedül legyek, mint valaki mellett. Túl bonyolult vagyok, magamon sem igazodom ki, legtöbbször magamat is gyűlölöm,( ahogy mondom: gyűlölöm) akkor más hogy szerethetne? Beleélem magam dolgokba, hogy aztán egy kibaszott nagy pofon józanítson ki, de attól belül még ugyan úgy marad a fájdalom és az üresség. Tulajdonképpen minek hiszem én magam??? Néha el tudom magammal hitetni, hogy vonzó vagyok, hogy jó barát, hogy kedvelnek engem, azonban ez mind közül a legnagyobb hazugság, amit valaha kitaláltam magamnak. KicsiÉn persze tudja, ő mindig figyelmeztet, csak én nem akarok neki hinni. Ha hinnék neki, akkor soha nem mozdulnék ki többet ebből a szobából. Igazából most annyira rühellem magam, hogy ..... áhhh. Még jó, hogy egyvalaki mindig mellettem van, aki kisegít. Aki akkor is beszél helyettem, amikor nekem nincs kedvem. Aki akkor is velem van, ha ő maga nem is akar ott lenni. (nagyon szeretlek téged ezért!)
Ezt a postot így most rohadtul senki nem fogja érteni, mert hosszú idő feszültsége tört ki belőlem megint, az elhanyagoltság, a mellőzöttség, a káosz a fejemben és a szívemben.....MINDEN. Új barátok sem fognak megtalálni, hiába is reménykedem és hitetem el magammal, mert igazán senki nem ismer, mert nem hagyom magam megismerni, mert lehet, hogy akkor sikítva menekülnének el. Mikor húztam fel ezt a pajzsot? Magam sem tudom, pedig ha rájönnék, akkor talán...talán sikerülne kiderítenem miért vagyok ekkora kibaszott tufa. Valójában kedves vagyok, és igen, vicces, ami azt illeti rohadt perverz meg beteg is, mármint ami a humoromat illeti. Nagyon kevesen látják meg az igazi oldalamat, mert keveset beszélek. Nem mindig van kedvem fecsegni, ezért sokat arrogánsnak és beképzeltnek hisznek. De nem vagyok az :( Vagy ami rosszabb, amit említettem is: hogy túl sokat beszélek, kicsúszik amit gondolok, pedig nem kéne. Tudom, hogy nem kéne. Miért van az, hogy egyesekkel rögtön megvan a közös hang, másokkal meg nem? És az, hogy egyeseknek helyből nyomom a baromságaim, másokkal meg szende szűzként viselkedem? Ezt magyarázza már meg valaki! Ez is kémia? Mint mikor megérzed egy pasi illatát és rándul kettőt a hasad? Annyira szeretném tudni mi jár az emberek fejében, hogy mit gondolnak magukban, hogy mit is akarnak vagy nem akarnak. Annyi álmatlan éjszakát spórolnának meg nekem....
Elegem van. Nem kellenek nekem bonyolult dolgok. Nem értem az embereket. Nem értem magamat. Nem értem, hogy mit, miért csinálok. Hogy miért agyalok ennyit. Hogy miért nem hagyom csak megtörténni az eseményeket. Na jó, még több alkoholt ide.
Nyavalygós poszt vége.
Utálok szenvedni. Nem boldogulok az érzelmeimmel, sokszor azt sem tudom mit akarok, néha a szívem balra húz, amikor az agyamra jobbra vinne. Egyszerűen nem nekem valók az érzelmek. Idegennek érzem őket, aztán amikor mégis beütnek szenvedek, mint a kutya. Ilyenkor ordíthatnékom van. Az is baj, hogy előre van egy forgatókönyvem és ha nem úgy történik, ahogy én akarom, akkor utálatos vagyok. Mert az álomvilágom tökéletes. Gyönyörűen fel van építve, minden élő személynek megvan benne a helye, de ezek az emberek a valóságban nem olyanok, mint az én mesevilágomban. A mesevilágomban minden a helyén van, tudják ki vagyok VALÓJÁBAN és én is tudom, hogy ők mit gondolnak. Ilyenkor jövök rá igazából, hogy miért is van csak egy igazi barátom, aki elvisel. Ő tudja milyen vagyok és nem haragszik érte. Elfogad. De azt is tudom, hogy miért választottam azt, hogy inkább egyedül legyek, mint valaki mellett. Túl bonyolult vagyok, magamon sem igazodom ki, legtöbbször magamat is gyűlölöm,( ahogy mondom: gyűlölöm) akkor más hogy szerethetne? Beleélem magam dolgokba, hogy aztán egy kibaszott nagy pofon józanítson ki, de attól belül még ugyan úgy marad a fájdalom és az üresség. Tulajdonképpen minek hiszem én magam??? Néha el tudom magammal hitetni, hogy vonzó vagyok, hogy jó barát, hogy kedvelnek engem, azonban ez mind közül a legnagyobb hazugság, amit valaha kitaláltam magamnak. KicsiÉn persze tudja, ő mindig figyelmeztet, csak én nem akarok neki hinni. Ha hinnék neki, akkor soha nem mozdulnék ki többet ebből a szobából. Igazából most annyira rühellem magam, hogy ..... áhhh. Még jó, hogy egyvalaki mindig mellettem van, aki kisegít. Aki akkor is beszél helyettem, amikor nekem nincs kedvem. Aki akkor is velem van, ha ő maga nem is akar ott lenni. (nagyon szeretlek téged ezért!)
Ezt a postot így most rohadtul senki nem fogja érteni, mert hosszú idő feszültsége tört ki belőlem megint, az elhanyagoltság, a mellőzöttség, a káosz a fejemben és a szívemben.....MINDEN. Új barátok sem fognak megtalálni, hiába is reménykedem és hitetem el magammal, mert igazán senki nem ismer, mert nem hagyom magam megismerni, mert lehet, hogy akkor sikítva menekülnének el. Mikor húztam fel ezt a pajzsot? Magam sem tudom, pedig ha rájönnék, akkor talán...talán sikerülne kiderítenem miért vagyok ekkora kibaszott tufa. Valójában kedves vagyok, és igen, vicces, ami azt illeti rohadt perverz meg beteg is, mármint ami a humoromat illeti. Nagyon kevesen látják meg az igazi oldalamat, mert keveset beszélek. Nem mindig van kedvem fecsegni, ezért sokat arrogánsnak és beképzeltnek hisznek. De nem vagyok az :( Vagy ami rosszabb, amit említettem is: hogy túl sokat beszélek, kicsúszik amit gondolok, pedig nem kéne. Tudom, hogy nem kéne. Miért van az, hogy egyesekkel rögtön megvan a közös hang, másokkal meg nem? És az, hogy egyeseknek helyből nyomom a baromságaim, másokkal meg szende szűzként viselkedem? Ezt magyarázza már meg valaki! Ez is kémia? Mint mikor megérzed egy pasi illatát és rándul kettőt a hasad? Annyira szeretném tudni mi jár az emberek fejében, hogy mit gondolnak magukban, hogy mit is akarnak vagy nem akarnak. Annyi álmatlan éjszakát spórolnának meg nekem....
Elegem van. Nem kellenek nekem bonyolult dolgok. Nem értem az embereket. Nem értem magamat. Nem értem, hogy mit, miért csinálok. Hogy miért agyalok ennyit. Hogy miért nem hagyom csak megtörténni az eseményeket. Na jó, még több alkoholt ide.
Nyavalygós poszt vége.
Megjegyzések