"A fejedben valahol működik egy rádió
ami csak neked szól, és ki sem kapcsolhatö.
Néha zenét ad és néha emlékeket
s néha a mikrofonhoz ül a lelkiismeret."
Bornai Tibor - Skizoid Rádió
- Egyedül érzed magad?
- Igen. Mélységesen.
- Hol vannak ilyenkor az úgynevezett barátaid?
- Jó kérdés. Én is szeretném tudni.
- Lehet, hogy nincsenek is?
- Örülök, hogy megkérdezted. Egy ideje foglalkoztat ez a kérdés. Azt hiszem 1-2 emberre talán még rá tudom fogni. Bár egyre inkább hiszem azt, hogy inkább klónozni kéne magamat és a Másik Én elviselne. Vagy kinyírnánk egymást.
- Ezért hangoztatod, hogy ha egyáltalán valaha, valamilyen eltorzult jövőben neked gyerekeid lesznek, akkor ikreket akarsz?
- Igen, azt hiszem. Ők hasonlóak lesznek, ha nem tükörképei egymásnak, így sosem lesznek olyan végtelenül magányosak, mint én.
- De hát vannak testvéreid....
- Ó, igen, vannak. De más személyiségek, más habitussal és más gondolkodással. Nem értenek meg engem, soha nem is értettek meg, ezért aztán nem is ismernek.
- Miért fulladsz bele mindig ennyire az önsajnálatba?
- Nem tudom. Egyszerűbb ezt a szar világot, a szar embereket okolni mindenért. Ha magamban állnék neki keresni a hibát, akkor lehet ki sem kelnék többet az ágyból. Ugyanakkor tényleg úgy gondolom, hogy ez egy rohadt világ. Senki nem figyel oda a másikra, és ezért sajnálom magamat is és mindenki mást.
- És miből jutottál ara a következtetésre, hogy senkit nem érdekelsz? Hogy senki nem is kedvel igazából?
- Nézd. Például abból, hogy lassan ismét eljön az a nap, amikor elmondhatom, hogy egy újabb elcseszett évet mondhatok a hátam mögött, ergo megint öregebb lettem egy évvel. És tudom, hogy ez a nap sem lesz más, mint a többi 364. Én általában próbálom az ismerőseimet mindig felköszönteni a napjaikon, akár sms-ben, akár facebookon, vagy személyesen. Akikhez közelebb érzem magam, meglepetéssel is készülök számukra. Nálunk nem szokás nagy ajándékokat adni, viszont próbálok mindig arra törekedni, hogy amit adok, az olyan legyen, aminek biztos örül, amire vágyott, vagy ami illik a személyiségéhez. Az én napjaimról általában a többség viszont megfeledkezik. Mintha nem is léteznék. A saját apám nem köszöntött fel vagy már 2 éve. Se szülinap, se névnap. Tavaly anyám itthon sem volt a szülinapomon. Ami azt illeti senki nem volt otthon. Pár nappal később lettem megköszöntve, kényszerből. Tortát sem kaptam.
- De ha jól emlékszem a legjobb barátnőd átment aznap.
- Igen, mert sírva áthívtam, hogy ne érezzem magam olyan szerencsétlennek.
- És vele mi van most?
- Nem tudom. Nem keres. Mindig én hívom. Mintha csak nekem lenne fontos ez a barátság. Azt hiszem ő felnőtt már, én meg még nem. Szerintem soha nem is fogok. De tudod, van valami véglegesség az ilyenben. Hogy érzed a táguló szakadékot, de nem vagy képes elég gyorsan építeni rá egy kurva hidat. Mindig is barátok voltunk és azok is maradunk reményeim szerint, de lehet, hogy most jött el az ideje annak, hogy az út, amin eddig közösen sétáltunk, ketté váljon és párhuzamosan, egymás mellett ugyan, de külön haladjon tovább.
- Biztos vagy benne?
- Nem. Soha semmi sem biztos. Még a halál sem. Soha senki nem bizonyította, hogy a vég nem valami másnak a kezdete. Persze az is lehet, hogy már megint csak önsajnálok, és ott is szellemeket látok már, ahol pedig nincsenek is.
- Miért pont a szülinapodat hoztad fel témának? Nem félsz, hogy számítónak tűnsz?
- Nem, mert aki kicsit is ismer, tudja rólam, hogy minden vagyok, csak számító nem. Na jó, néha az vagyok. De olyankor az egy terv része, tehát nem számít. Egyébként azért ezt a példát hoztam, mert talán ez mutatja a legjobban, hogy habár sok emberre mondhatom, hogy az ismerősöm, valójában senkit nem érdeklek. Le sem szarnak az emberek. Névnapomon a családomon kívül senki nem köszöntött fel. Hmmm még ők sem. Apám ezt sem tette meg.
- Nem lehet akkor, hogy mégiscsak benned van a hiba, nem a világban?
- Ezt másoktól kéne megkérdezni. Ám nem hinném. Alapvetően kedves és előzékeny vagyok az emberekkel, hacsak nem idegesítőek vagy bunkók. Ők azonban ezt nem viszonozzák, ami azt illeti vannak olyanok, akik cserébe egyik pillanatról a másikra olyanok velem, mintha valami undorító betegségben szenvednék. Mintha csak érdekből lennének velem, vagy nem tudom. Kihasználják amit adhatok, és cserébe még köszönetet sem mondanak. Alapból nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek, mert megszoktam, hogy külső alapján ítélve mindenki csak gúnyolódik vagy levegőnek néz. Valahol belül persze rosszul esik és foglalkoztat. Ezért is vagyok mindenkivel bizalmatlan. Azt hiszem egy egyetemi barátnőmnél lettem végleg ilyen paranoiás. Akit akkoriban a legjobb barátnőmnek mondhattam a pécsi sleppből, nos, róla kiderült, hogy a szemebe egészen mást mond, mint amit gondol. Egy félrement msn üzenet miatt fény derült arra, hogy egy vesztes senkinek tart. Lehet, hogy igaza van/volt. De attól még nem ilyen gondolatokat várna el az ember a barátnőjétől. Azóta mindig belegondolok: vajon mindenki ilyeneket mond és gondol rólam? Tényleg mindenki idegesítőnek és lúzernak tart?
- Szóval úgy érzed megint a szakadék szélén táncolsz?
- Ha még táncolnék....akkor elmondhatnám, hogy jól szórakozom....de nem, inkább a peremén ülök és lógatom a lábam. Jó érzés, nézni a semmibe. Ilyenkor bele tudok menekülni a saját kis fantáziavilágomba, ahol mindenki kedvel és nem dobnak el mint valami használt rongyot. Ahol másvalaki vagyok, nem én. Csodás hely, egyszer talán megmutatom.
- Nem lehet, hogy túl sokat ittál megint?
- Lehet. De az is lehet, hogy már réges-rég a szakadék fenekén fekszem és nézek felfelé, beletörődve, hogy lent rohadok meg.
ami csak neked szól, és ki sem kapcsolhatö.
Néha zenét ad és néha emlékeket
s néha a mikrofonhoz ül a lelkiismeret."
Bornai Tibor - Skizoid Rádió
- Egyedül érzed magad?
- Igen. Mélységesen.
- Hol vannak ilyenkor az úgynevezett barátaid?
- Jó kérdés. Én is szeretném tudni.
- Lehet, hogy nincsenek is?
- Örülök, hogy megkérdezted. Egy ideje foglalkoztat ez a kérdés. Azt hiszem 1-2 emberre talán még rá tudom fogni. Bár egyre inkább hiszem azt, hogy inkább klónozni kéne magamat és a Másik Én elviselne. Vagy kinyírnánk egymást.
- Ezért hangoztatod, hogy ha egyáltalán valaha, valamilyen eltorzult jövőben neked gyerekeid lesznek, akkor ikreket akarsz?
- Igen, azt hiszem. Ők hasonlóak lesznek, ha nem tükörképei egymásnak, így sosem lesznek olyan végtelenül magányosak, mint én.
- De hát vannak testvéreid....
- Ó, igen, vannak. De más személyiségek, más habitussal és más gondolkodással. Nem értenek meg engem, soha nem is értettek meg, ezért aztán nem is ismernek.
- Miért fulladsz bele mindig ennyire az önsajnálatba?
- Nem tudom. Egyszerűbb ezt a szar világot, a szar embereket okolni mindenért. Ha magamban állnék neki keresni a hibát, akkor lehet ki sem kelnék többet az ágyból. Ugyanakkor tényleg úgy gondolom, hogy ez egy rohadt világ. Senki nem figyel oda a másikra, és ezért sajnálom magamat is és mindenki mást.
- És miből jutottál ara a következtetésre, hogy senkit nem érdekelsz? Hogy senki nem is kedvel igazából?
- Nézd. Például abból, hogy lassan ismét eljön az a nap, amikor elmondhatom, hogy egy újabb elcseszett évet mondhatok a hátam mögött, ergo megint öregebb lettem egy évvel. És tudom, hogy ez a nap sem lesz más, mint a többi 364. Én általában próbálom az ismerőseimet mindig felköszönteni a napjaikon, akár sms-ben, akár facebookon, vagy személyesen. Akikhez közelebb érzem magam, meglepetéssel is készülök számukra. Nálunk nem szokás nagy ajándékokat adni, viszont próbálok mindig arra törekedni, hogy amit adok, az olyan legyen, aminek biztos örül, amire vágyott, vagy ami illik a személyiségéhez. Az én napjaimról általában a többség viszont megfeledkezik. Mintha nem is léteznék. A saját apám nem köszöntött fel vagy már 2 éve. Se szülinap, se névnap. Tavaly anyám itthon sem volt a szülinapomon. Ami azt illeti senki nem volt otthon. Pár nappal később lettem megköszöntve, kényszerből. Tortát sem kaptam.
- De ha jól emlékszem a legjobb barátnőd átment aznap.
- Igen, mert sírva áthívtam, hogy ne érezzem magam olyan szerencsétlennek.
- És vele mi van most?
- Nem tudom. Nem keres. Mindig én hívom. Mintha csak nekem lenne fontos ez a barátság. Azt hiszem ő felnőtt már, én meg még nem. Szerintem soha nem is fogok. De tudod, van valami véglegesség az ilyenben. Hogy érzed a táguló szakadékot, de nem vagy képes elég gyorsan építeni rá egy kurva hidat. Mindig is barátok voltunk és azok is maradunk reményeim szerint, de lehet, hogy most jött el az ideje annak, hogy az út, amin eddig közösen sétáltunk, ketté váljon és párhuzamosan, egymás mellett ugyan, de külön haladjon tovább.
- Biztos vagy benne?
- Nem. Soha semmi sem biztos. Még a halál sem. Soha senki nem bizonyította, hogy a vég nem valami másnak a kezdete. Persze az is lehet, hogy már megint csak önsajnálok, és ott is szellemeket látok már, ahol pedig nincsenek is.
- Miért pont a szülinapodat hoztad fel témának? Nem félsz, hogy számítónak tűnsz?
- Nem, mert aki kicsit is ismer, tudja rólam, hogy minden vagyok, csak számító nem. Na jó, néha az vagyok. De olyankor az egy terv része, tehát nem számít. Egyébként azért ezt a példát hoztam, mert talán ez mutatja a legjobban, hogy habár sok emberre mondhatom, hogy az ismerősöm, valójában senkit nem érdeklek. Le sem szarnak az emberek. Névnapomon a családomon kívül senki nem köszöntött fel. Hmmm még ők sem. Apám ezt sem tette meg.
- Nem lehet akkor, hogy mégiscsak benned van a hiba, nem a világban?
- Ezt másoktól kéne megkérdezni. Ám nem hinném. Alapvetően kedves és előzékeny vagyok az emberekkel, hacsak nem idegesítőek vagy bunkók. Ők azonban ezt nem viszonozzák, ami azt illeti vannak olyanok, akik cserébe egyik pillanatról a másikra olyanok velem, mintha valami undorító betegségben szenvednék. Mintha csak érdekből lennének velem, vagy nem tudom. Kihasználják amit adhatok, és cserébe még köszönetet sem mondanak. Alapból nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek, mert megszoktam, hogy külső alapján ítélve mindenki csak gúnyolódik vagy levegőnek néz. Valahol belül persze rosszul esik és foglalkoztat. Ezért is vagyok mindenkivel bizalmatlan. Azt hiszem egy egyetemi barátnőmnél lettem végleg ilyen paranoiás. Akit akkoriban a legjobb barátnőmnek mondhattam a pécsi sleppből, nos, róla kiderült, hogy a szemebe egészen mást mond, mint amit gondol. Egy félrement msn üzenet miatt fény derült arra, hogy egy vesztes senkinek tart. Lehet, hogy igaza van/volt. De attól még nem ilyen gondolatokat várna el az ember a barátnőjétől. Azóta mindig belegondolok: vajon mindenki ilyeneket mond és gondol rólam? Tényleg mindenki idegesítőnek és lúzernak tart?
- Szóval úgy érzed megint a szakadék szélén táncolsz?
- Ha még táncolnék....akkor elmondhatnám, hogy jól szórakozom....de nem, inkább a peremén ülök és lógatom a lábam. Jó érzés, nézni a semmibe. Ilyenkor bele tudok menekülni a saját kis fantáziavilágomba, ahol mindenki kedvel és nem dobnak el mint valami használt rongyot. Ahol másvalaki vagyok, nem én. Csodás hely, egyszer talán megmutatom.
- Nem lehet, hogy túl sokat ittál megint?
- Lehet. De az is lehet, hogy már réges-rég a szakadék fenekén fekszem és nézek felfelé, beletörődve, hogy lent rohadok meg.
Megjegyzések