A Heroin-naplók Nikki Sixx életének egy évéről, az egyik legbetegebb időszakról, a ’86-os évről szól. A könyv kivitelezése kivételesen igényes, a lapok vastag, fényes papírból vannak, amit személy szerint én nagyon szeretek a tapintása és az illata miatt is.
A könyv maga Nikki naplóbejegyzéseiből áll össze és a bejegyzésekhez kapcsolódóan megszólalnak életének akkor szereplői is, mint például nagyapja, egykori szeretői, barátai stb.. valamint igazi napló módjára vannak benne fotók, gondolatfoszlányok és dalszövegtöredékek. Nekem ez a megoldás különösen tetszik, mert tényleg rendes napló-formája van.
A naplóbejegyzések hűen tükrözik Nikki lelkiállapotát az egyes bejegyzésekben, tudni lehet mikor volt bedrogozva és mikor nem, még akkor is, amikor azt külön nem írta le. Számomra megdöbbentő volt, hogy annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogy a drogok megölik, továbbra is folytatta. Többször is leírta, hogy érzi, hogy haldoklik a teste, és már csak azt várja, mikor viszi el egy szívroham vagy valami.
A napló 86 karácsonyával indul, amikor Nikki teljesen egyedül van, üldögél a karácsonyfa alatt (ami több mint fél évig ott is rohad utána) és azon elmélkedik hova tűntek a barátai, és hogy jó lesz ez a napló arra, hogy emlékezzen, mit is csinált előző nap. Ezért aztán mindenhová magával is viszi, stúdióba, turnéra stb... Jobb híján a naplójának mondja el mit érez, legalább a papírlapok nem pofáznak neki vissza. (Amúgy egyetértek: a napló az ember legjobb barátja. Nem ad kéretlen tanácsokat)
Érdekes volt összehasonlítani az Ozzy könyvében olvasottakkal. Őt a drogok agresszívvé tették és kihozták belőle a romboló hajlamot, Nikki viszont mindig azt élte meg a kokain mámor alatt, hogy üldözik. Emiatt rendszeresen lehúzta a drogtartalékait a budin, és amíg ki nem tisztult, egy szál pöcsben kucorgott az ágya mögött a puskáját markolva és arra várva, hogy mikor törnek rá a kommandósok/zöld emberek/mexikóiak… Ezért szokott rá később a hernyóra is, mert az meg lenyugtatta és eltűntek a mexikói banditák az ablaka alól.
Ilyenkor örülök, hogy sosem éreztem késztetést a drogok kipróbálására. Én azt hiszem leginkább azért, mert rettegek a függőségtől. Nem csak a drogok miatti függőségtől, hanem úgy általában a függőségektől. Szar lehet. Na de vissza a könyvhöz.
A turnék alatt próbált tisztán maradni, egy ideig sikerült is neki, de aztán persze az újabb és újabb kísértések miatt visszaesett. Néha még a saját bevallása szerint a naplójának is hazudott arról, hogy be volt-e lőve vagy sem. A beszámolók alapján az akkori Sixx (Sikki) egy igazi seggfej volt, aki szállodai ajtókat gyújtott fel és egyfolytában szívatta a road és a banda tagjait. Ez azért furcsa számomra, mert én követem Nikkit facebookon és twitteren is, és én nem ezt az embert „ismertem” meg ezek alapján. Aztán a könyv végére érve kiderült, hogy a drogokról leszokva Nikki megmaradt az a mindent irányítani akaró embernek, de most már inkább gondoskodóbb, mint akaratos. Ezt a bandatagok is „elmondták” a végén. Plusz azt hiszem a Mötley Crüe eleve nem maradhatott volna életben, ha még mindig az a szar alak lenne.
Az emberi kapcsolatoknál is fontosabb volt neki a drog, a csajokat eszköznek tekintette ("csajok=gond") és nem igazán érdekelte, hogy éppen kit visz ágyba. A többiek elmondása alapján mindig azt, akit nem kellett volna: bányarémeket, piócákat és mások feleségét…
„Suzette-ről Bruce Dickinson jutott eszembe, mert Dickinson utált, amiért megdugtam a feleségét. Szeretném felhozni mentségemre, hogy a) fogalmam sem volt, hogy a felesége, b) nem az én hibám volt, hogy Angliában bemászott a hotelszobám ablakán, megkért, hogy dugjam meg, aztán megköszönte, és újra kimászott.”
Bizonyos szempontból meg is tudom érteni, hogy a csajokat lenézte, néha nekem is herótom van nőtársaimtól, plusz ha azt nézzük, hogy egyes csajok milyenek tudnak lenni, akik az ilyen bandákat követik….
„Minden ribanc egyformán ostoba. Csoda, hogy a cipőjüket be tudják kötni, annyira hülyék. Néha azt hiszem vennem kéne egy guminőt. Azonos intelligenciaszint, műanyag és levegővel teli…. Az a baj, hogy valószínűleg beleszeretnék.”
Ozzy könyvén szarrá röhögtem magam a stílusa miatt, hiába írt le szomorú dolgokat, de Nikki könyvében tapintani lehet azt a sötétséget, amibe lesüllyedt. Tommyval együtt rengeteg baromságot csináltak, ami rohadt vicces leírva, de akinek ezeket át kellett élnie….hát valószínűleg gyűlöli őket a mai napig.
Van egy Ozzyval közös sztori a könyvben, ami példa arra, hogy leírva vicces (lehet, hogy csak az én beteg humoromnak), élőben viszont nem biztos, hogy az volt az azt elszenvedőknek:
„Nikki: Mikor a Mötley 1984-ben Ozzyval turnézott, volt egy koncertünk New Orleansban a karnevál idején. Ozzy Osbourne plusz Möltey Crüe New Orleansban karneválkor = rossz kombináció! A menedzserünk nagyon ideges volt, csakúgy, mint Sharon Osbourne. Ozzy elment Vince-el, és mindenféle bajba keveredtek. Tommy és én elvittük Ozzy gitárosát, Jake E. Lee-t a Dungeon Clubba. Mint mindig, volt nálam egy kés, és volt a klubban egy lány egy olyan topban, amiből gyakorlatilag minden kilátszott, de még pont eleget takart ahhoz, hogy kiakasszon. Szóval elővettem a késem és megragadtam a topot és levágtam. A csöcsei kibuggyantak és így szóltam: „Indul a buli!” Hirtelen megjelent előttem egy árnyék – a klub biztonsági őre. A lány az ő barátnője volt. Aztán a biztonságiak megfogtak engem, Tommyt és Jake-et, kidobtak minket az utcára és szöges baseball ütőkkel ütni kezdtek, mi meg elszaladtunk. Mikor évekkel később megjelentünk a Dungeonnál, azt mondták ki vagyunk tiltva. Mondtam, hogy az már régen volt, mire ők azt mondták: „De nem nekünk!” ”
Egy másik sztori, ami szerintem nagyon durva: (szegény Japánok….)
„1987 December 15. Szabadnap
….
11:45 Hotel
Nos, szarul vagyok. Nem a tegnap éjjel történtektől, hanem a fejem fáj halálosan. Szóval lássuk, össze tudom-e rakni a tegnap éjszakát. Koncerteztünk, aztán felszálltunk a lövedékvonatra, hogy visszajöjjünk Tokióba, és Tommyval nagy ivászatba kezdtünk. Piát locsoltunk Emire (háttérénekes, Mick csaja volt), és balhéztunk, a többire nem igazán emlékszem Azt hiszem, hozzávágtam egy üveg Jack Daniel’s-es üveget pár japóhoz, vagy valami. Rémlik, hogy egy cellában vagyok, és ott van Doc és Mr. Udo. Szerintem telefonálok párat, hogy meglássam, ki haragszik, és ki találja viccesnek.
Tommy Lee: Haver, a lövedékvonaton kibaszott balhés, részeg amerikai rockbandaként viselkedtünk. Kibaszott szörnyszülöttek voltunk. J.D.-t locsoltunk Emire, aztán Nikki úgy gondolta, valaki csúnyán néz rá, szóval felkapta a jackes üveget és áthajította a vagon túlsó végébe. A falhoz csapódott, az üveg meg a whisky beterített egy kurva japán üzletembert, aki baszottul kiborult. Aztán megérkeztünk az állomásra, az meg tele volt rendőrökkel. A japán fickó rámutatott Nikkire, és bevitték. Azt hiszem, még a cellában is kokózott. A zoknijában volt elrejtve.
……
Vince Neil: Nikki és Tommy kezelhetetlenek voltak a lövedékvonaton, és ez számomra nagyon kínos volt. Egyszerűen szörnyen viselkedtek a japánokkal, és azt üvöltötték a hatvanéves üzletembereknek, akik nem is ismerték a Mötley Crüe-t: „ Basszátok me- elvesztettétek a háborút!”; csak hazafelé tartottak a munkából. Ezek a kibaszott pszichopaták pedig kiabáltak és J.D.-s üvegekkel dobálták őket, mikor valószínűleg még angolul sem értettek. Ez teljességgel elfogadhatatlan volt. Mikor Nikkit letartóztatták, azt mondtam Mick-nek: „A faszba velük, ne keveredjünk bele.” Szartam rá, hogy Nikkit letartóztatják és bent tartják. Úgy voltam vele, hogy tudod mit, te ástad meg a saját sírodat.
Doc McGhee: Mikor Tokióba értünk, vagy száz rendőr várt arra, hogy letartóztassák Nikkit. Tommy verekedni akart velük, és azt kiabálta, hogy tartóztassák le őt is. Én a rendőrfőnökhöz mentem, és azt mondtam: „Nézze, én vagyok a menedzser. Nem tudnánk ezt megbeszélni?”. Erre azt mondta: „Maga lenni menedzser? Letartóztat!” Szóval Nikkit és engem is bevittek. Ott ültünk a cellában, és ha kiszabadíthattam volna a kezeim a bilincsből, szarrá vertem volna. Nikki annyira máshol járt, hogy csak azt mondogatta: „Haver, megmutassam nekik a tetkóimat?” ….
Nikki: Emlékszem, Fred Saunders (biztonságis) mesélte, hogy mikor előzetesben voltam Tokióban, megkérdeztem a rendőrkapitányt: „ Ha a golyóim az álladon volnának, hol lenne a faszom?” A rendőrkapitány megkérdezte, hogy mit mondtam, és a tolmács azt mondta, bocsánatot kértem, és elmondtam, nem akartam tiszteletlen lenni. Azt hiszem ilyen volt a Mötley Crüe. Valaki mindig kihúzott minket a bajból. „
Szóval a napló hűen tükrözi a banda akkori életmódját, és Nikki merülését a drogok világába egészen addig, míg már másodjára állt meg a szíve túladagolás miatt. Akkor a mentősök majdnem lemondtak róla, de Slash akkori csaja kikönyörögte, hogy még próbálkozzanak, plusz ő tartotta addig életben, míg a mentősök ki nem értek. Végül Nikki leszokott egy időre a drogokról, de utána még elég sokszor vissza is szokott rájuk. A befejezésben azt mondta, hogy végül csakis a gyerekei miatt állt le a cuccról, mert nem akarta, hogy ők is apa nélkül nőjenek fel, akár csak ő maga. Cserébe a zeneírás lett a szenvedélye, de azt hiszem végül is az is csak egy függőség, csak más típusú. A könyvhöz készült egyébként az azonos című album is, ami tökéletesen illik hangulatilag a naplóhoz. Plusz James Michael hangját én nagyon bírom.
Azt sajnálom, hogy Nikki új könyvét, a This is gonna hurt-öt úgy néz ki nem adják ki itthon a szar eladási mutatók miatt. Lehet megrendelem majd angolul.
Megjegyzések