Amikor egyedül vagyunk, nincs senki, aki elvonná a figyelmet, akkor kezdjük el igazán látni az embereket. Én már csak tudom... mert jobb híján figyelem őket, és mindent elraktározok. Sosem volt senkim, akinek igazán fontos lettem volna, mint társ, és nekem sem volt eléggé fontos senki, hogy megtartsam. Soha nem adhattam oda senkinek azt ami bennem van, mert az egyik fele nem volt rá méltó, a másik feléhez meg én nem voltam az. De ha valaki engedné....na mindegy.A helyett az egy ember helyett én figyelek mindenkire. És tanulok. Emiatt talán hálásnak is kéne lennem egy picit. Jó emberismerő lettem, átlátok az embereken, és már egy találkozás után sok mindent le tudok szűrni, és nem kell ahhoz sem sok idő, hogy kialakult véleményem legyen az illetőről. Rengeteg mindent hallok és látok, olyat is ami nem látszik, olyat, amit nem mutatnak ki, mert az emberek nem tudják, hogy valaki figyel rájuk. Ezért van az, hogy sokan tapasztaltabbnak hisznek, mint amilyen valójában vagyok. És ezért van az is, hogy mivel az emberek nem figyelnek a másikra, gyakran hülyébbnek is néznek, mint amilyen vagyok. Gyerekes tulajdonságaim vannak, gyermekien tudok örülni és lelkesedni, ezt azonban soha, senki kedvéért nem fogom elhagyni. A felszínen mindig gyerek maradok, mert ez tartja bennem a lelket. Ha végre lenne valaki, aki hajlandó lenne megosztani velem az életét, csak velem, őt nem figyelném. Nem akarnám figyelni. Csak befelé néznék.
Megjegyzések