Iskolás koromban anyám sokszor emlegette velem kapcsolatban a WC pucolót, mint karrier lehetőséget. Legtöbbször abban a mondatban, hogy „tanulj, mert csak WC pucoló lesz belőled”. Vagy ugyan ebben a kontextusban szerepelt még az utcaseprő is. Pedig nem mindig volt ez így. Amikor még kicsi voltam és ártatlan – azaz kb alsó negyedik osztályig – tehetségnek számítottam. Remek rajzos voltam, sorra nyertem a háziversenyeket, vagy voltam benne a legjobb háromban. A faliújságon mindig kint voltak a rajzaim, és ha nem, akkor igencsak szomorú voltam. Jó úszó voltam, mindig a többiek előtt jártam, engem mindig külön beengedtek a mély víz közepébe, hogy ússzak csak, amíg a többiek a különböző úszásformák elsajátításával küzdenek a medence szélén. Matekból is egész jó voltam, volt, hogy anyagrészekkel a többiek előtt jártam. Olvasás órán is remekeltem, a legjobb hangosolvasók között voltam, és emlékszem milyen kész kínszenvedés volt, amikor én már kétszer végigolvastam a szemelvényt, amikor a többiek még mindig csak az elején vergődtek. Az írással kezdetben kicsit szenvedtem, de utána harmadikas koromra megnyertem a városi novellaíró pályázatot. Minden beképzeltség nélkül mondom, hogy nekem tehetséggondozási programban kellett volna szerepelnem, mert a többiek mindig csak visszahúztak. Aztán persze jött a felső tagozat, a rosszabbnál rosszabb tanárok, akik abban lelték örömüket, hogy a képviselő úr lányát kínozhatták, olyanok, akik a saját tárgyukhoz sem értettek és olyanok, akik nem is szakos tanárok voltak, értsd: pl. a matekot technika szakos tanár tartotta, óránként két példát vettünk, mert neki ennyi időbe telt kiszámolni az adott egyenletet. Volt, hogy mi már ott ültünk a kész feladatokkal, a tanár meg a táblán, nekünk háttal szenvedett, mert nem bírta megoldani a saját példáját. Vagy mondhatnám, hogy azért nem tanultam meg soha németül, mert 4 év alatt 8 tanárunk volt, és mind elölről kezdte a tankönyvet. A gimit már nem is említeném, mert immár jótékony félhomályba merítettem az emlékeket róla. Mindkét oktatási szinten egyre inkább visszacsúsztam, mert eluralkodott rajtam a masszív érdektelenség. Vagy mert féltem a tanártól, féltem az órájától, és egy idő után magától a tárgytól is. Gyakran rajzoltam a tanulás helyett, mert az összes órát mérhetetlenül untam.
Szóval ez a baj a mai iskolákkal: a tanárok ki vannak égve, nem veszik észre, ha valaki szenved az órákon, mert a többiek visszahúzzák, meg az, hogy nagyobb örömüket lelik valaki kínzásában, ahelyett, hogy odamenne a gyerekhez és elmagyarázná neki még egyszer amit nem ért.
Aztán persze ott van a kérdés az érettségi után, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Nekem gőzöm sem volt, hagytam, hogy anya mondja meg hova menjek, mert ha rajtam múlott volna, elmentem volna művészettörténésznek, és már régen valami galériában osztanám az igét. De hallgattam anyámra és mentem az andragógiára, mert akkor még úgy tűnt, nem dobunk 4 évvel később fehér kesztyűt az EU pofájába. Ma már tudom, hogy ez egy olyan csinált tárgy, amiről a munkáltatók eszik-e vagy isszák, ezért aztán hiába végeztem én főiskolát és van nyelvvizsgám, nem vesznek fel sehova.
No, és akkor itt van az összefüggés az első mondatommal: ma már örülnék, ha felvennének legalább WC pucolónak. Vagy utcaseprőnek. Csakhogy van egy bökkenő: oda már TÚLKÉPZETT vagyok, basszák meg. Tehát itt a 22es csapdája: a diplomámmal kitörölhetem a széles valagam, mert használhatatlan, de titkárnőnek, vagy akár takarítónak már nem vesznek fel, mert közlik, hogy kisbarátom te ide túlképzett vagy. Vagy nem közölnek semmit, simán kihajítják az önéletrajzom a kukába.
Ám immár azt hiszem, elmondhatom: 2 év után, diplomával, nyelvvizsgával, a 140-es IQ-mal végre találtam munkát, ahol kb 40-es IQ-val rendelkező emberek aláznak 9 órában. Ez ma Magyarország gyermekeim.
Megjegyzések