Hétvége óta fogalmazódik bennem ez a bejegyzés, mert láttam-hallottam olyasmit a TV-ben, ami végletekig elszomorított és felháborított. A Fókusz nevezetű műsort néztem kivételesen, abban is az 56-ról szóló riportot. Abban megkérdezték az utca emberét, hogy mire emlékezünk 23-án. Túlzás, ha azt mondom, hogy tízből két ember tudta megmondani, pedig az események java az ő városukban zajlott!! Az verte ki végképp a biztosítékot, amikor két kis tizenéves lány, akiknek a közoktatásban eltöltött idejük alatt minimum hétszer-nyolcszor végig kellett ülniük a megemlékezést az iskolában, röhögve válaszolták, hogy nekik kéremszépen gőzük sincs, talán a törökök törtek be 1956-ban Magyarországra? Ez milyen lelki szegénységről tesz tanúbizonyságot? És még vihognak is a saját sötétségükön.... Nem akarok magas lóról beszélni, de ezek azoknak a proliknak a gyerekei, akik szarják le mi van ebben az országban, csak szidni bírnak mindenki mást magukon kívül, de az előző rendszert visszasírják, amiben május elsején kaptak ingyen sört meg virslit, mert az milyen jó volt. Abba nem gondolnak bele, hogy lehet, hogy minden szép volt, jó volt, mindenkinek volt munkája (mégsem volt produktivitás), volt ingyen sör meg ingyen virsli, csak éppen ezeknek az éveknek-évtizedeknek a látszat-jólétét szívjuk most. MI, az utódaik. És ŐK is. Egyébként sajnálom azokat a vihogó lányokat. Ők már egy olyan kornak a gyermeki, hol semmiért nem kell küzdeni, mindent ki lehet hajítani a kukába. Ők már nem fogják megtudni milyen az, amikor falun minden héten vártuk a bolt áruszállítóját, mint a messiást, hogy utánpótlást hozzon, és tudjunk venni egy kis kenyeret,sajtot jobb hónapokban 3-4 szál banánt édességnek. Nem fogják tudni milyen az, amikor a szomszédba kellett átjárnunk mesét nézni, mert csak ott volt technika hozzá....De mindegy is, most térjünk vissza 56-hoz.
Hogy nekem mit jelent. Egész kicsi korunkban elmesélték nekünk 56 eseményeit, még ha akkor nem is igen fogtuk fel a súlyát. Mert a mi családunk is benne volt, még ha szolidabb formában is. A dédipapim bizony a maga városkájában a "hőzöngők" között volt. Az ő városukban is megalakult a Nemzeti Bizottság, és őt is delegálták. A dédi óvatos volt, nem buzdított senkit erőszakos megmozdulásra, sőt visszafogta a hangoskodókat, a forradalom után azonban ő is azok között volt, akik a legtöbbet szenvedtek. Amikor elfogták, félholtra verték, leverték a veséjét és agyonlövéssel fenyegették. A kaposvári börtönben aztán két napig kellett a falhoz láncolva állnia. A dédinek a veréstől agyrázkódása volt, és a gerince is megsérült. A testi kínzások mellett a lelki kínzások ugyan olyan borzalmasak voltak. Amikor később Tökölre internálták, küldtek a dédimaminak beszélőre engedélyt. A dédimami fel is vonatozott, de az összes többi hozzátartozóval együtt egész nap kellett a tűző napon állniuk, mégsem engedték be őket...a dédipapiéknak pedig azt mondták, hogy senki nem volt rájuk kíváncsi a családjukból. A felforgató személyektől még a családjuk is elfordul, ugye....
A mai ember el sem tudja képzelni azt az örök testi és főleg lelki törést, amit egy ilyen esemény okozhat... A dédipapit persze később kiengedték, de ezek az események rányomták a bélyeget a későbbi életére.
56 igenis fontos. Fontos róla megemlékezni, és fontos, hogy a gyermekeinknek is továbbadjuk, hogy miért. Mert én elsüllyednék szégyenemben, ha majdan az én lányom vihogná bele a kamerába, hogy 56-ban a törökök törtek be az ország területére.
Végül idéznék a mamim testvérétől, aki papírra vetette háborús emlékeit, majd később 56 történetét is, ahogyan ők megélték:
Hogy nekem mit jelent. Egész kicsi korunkban elmesélték nekünk 56 eseményeit, még ha akkor nem is igen fogtuk fel a súlyát. Mert a mi családunk is benne volt, még ha szolidabb formában is. A dédipapim bizony a maga városkájában a "hőzöngők" között volt. Az ő városukban is megalakult a Nemzeti Bizottság, és őt is delegálták. A dédi óvatos volt, nem buzdított senkit erőszakos megmozdulásra, sőt visszafogta a hangoskodókat, a forradalom után azonban ő is azok között volt, akik a legtöbbet szenvedtek. Amikor elfogták, félholtra verték, leverték a veséjét és agyonlövéssel fenyegették. A kaposvári börtönben aztán két napig kellett a falhoz láncolva állnia. A dédinek a veréstől agyrázkódása volt, és a gerince is megsérült. A testi kínzások mellett a lelki kínzások ugyan olyan borzalmasak voltak. Amikor később Tökölre internálták, küldtek a dédimaminak beszélőre engedélyt. A dédimami fel is vonatozott, de az összes többi hozzátartozóval együtt egész nap kellett a tűző napon állniuk, mégsem engedték be őket...a dédipapiéknak pedig azt mondták, hogy senki nem volt rájuk kíváncsi a családjukból. A felforgató személyektől még a családjuk is elfordul, ugye....
A mai ember el sem tudja képzelni azt az örök testi és főleg lelki törést, amit egy ilyen esemény okozhat... A dédipapit persze később kiengedték, de ezek az események rányomták a bélyeget a későbbi életére.
56 igenis fontos. Fontos róla megemlékezni, és fontos, hogy a gyermekeinknek is továbbadjuk, hogy miért. Mert én elsüllyednék szégyenemben, ha majdan az én lányom vihogná bele a kamerába, hogy 56-ban a törökök törtek be az ország területére.
Végül idéznék a mamim testvérétől, aki papírra vetette háborús emlékeit, majd később 56 történetét is, ahogyan ők megélték:
Október végén hírek keringtek arról, hogy az oroszok ugyan vonulnak kifelé, helyettük újak jönnek, és azt kérdezik: -Ez már a Szuez? - Hittük is meg nem is. Nagy Imre törvényes miniszterelnök volt, ő pedig nem hívta be az oroszokat. Akkor még Kádár János is többpártrendszerről beszélt.Aztán vége lett az őszi napsütésnek. A hideghullám lecsapott ránk. Este volt, a lakásban sötét, csak a rádió számlapja világított. -Világ kultúrnépei segítsetek! - ez a kétségbeesett jajdulás cseng most is a fülemben. Aztán elnémult a Kossuth adó. Lázasan kerestük a hangot; angolul, németül, a világ minden nyelvén azt hallottuk: -Intervenció! Utoljára a győri adót fogtuk, ott is segítséget kértek a "művelt" nyugattól, mert "ha nem segítenek, a sötétség elborít bennünket". Sírás szorongatta a torkunkat, nem tudtunk lefeküdni, csodára vártunk. Reggel meghallottuk a tankok moraját. Mivel a főút mellett laktunk, rémülten felkaptuk a gyerekeket és lementünk a pincébe. Aztán egy sorozatlövés kattogott, majd csend lett. Később kilestem a rolók mögül. A tankon-mellükhöz szorított fegyverekkel-körben az oroszok ültek és sokkal félelmetesebbek voltak, mint 1945-ben. A néma utcák, a mozdulatlan katonák, dübörgő tankok, soha nem lehet elfelejteni!
Megjegyzések