Olyan korban élünk, ahol akkora a zaj, hogy már a saját belső hangunkat sem vagyunk képesek meghallani. Egy elkapott pillanatomban nekem sikerült, amikor ez a belső hang már üvöltve mondta, hogy ELÉG.
Elég ebből a világból, a gyorsaságból, abból, hogy azért dolgozunk, hogy megvehessük a gödröt, amiben végül eltemetnek.
Egész kicsi koromtól kezdve éreztem, hogy nem ebbe a korba való vagyok. Ha visszarepülhetnék 200 évet a múltba, megtenném. Ahol az emberek még udvariasak voltak egymással, amikor a férfiak még tudták mi a tisztesség, a nőknek pedig az volt a legnagyobb gondjuk, hogy rangjukhoz méltó férjet találjanak maguknak. Ez most lehet, hogy elég sarkított, de abban az időben még volt harmónia. Ahol nem azért dolgoztál megfeszítve egy életen át, hogy vehess magadnak egy saját házat, egy autót, tévét, okostelefont....hogy aztán, amikor ezek megvannak, idő előtt temessenek el a stressz és a túlfeszített tempó miatt, amivel az életedet leélted.
Lehet, hogy ez csak ebben az országban probléma, az is lehet, hogy el kéne innen tűnnöm ahhoz, hogy megtaláljam magamat. De egyelőre úgy vagyok vele, hogy az álomvilágom sokkal vonzóbb számomra, mint a valóság, amely úgy érzem, hogy szépen lassan megöl engem. Konkrétan és átvitt értelemben is. Eddig ez az élet nem volt más, mint ugrás egyik borzalomból a másikba. Ha közben éreztem is valami örömöt, az olyan, mintha nem is velem történt volna, mintha csak külső szemlélője lennék olyasvalakinek, aki nem én vagyok.
Ott van egyrészt az, amit szeretek: a zene és a fesztiválok, ahol egésznek érzem magam. És ott van az, aki legszívesebben elbújna Surrey egyik eldugottabb zugában egy nádfedeles házba, ahol úgy élne mint a viktoriánus vénkisasszonyok. Az elsőt egy pillanat alatt feladnám a másikért. Nem szeretem ezt a világot. Hangos, rohan, lökdös és széttép. Szépen lassan így vagy úgy, de megöl.Olyan korban élünk, ahol akkora a zaj, hogy már a saját belső hangunkat sem vagyunk képesek meghallani. Egy elkapott pillanatomban nekem sikerült, amikor ez a belső hang már üvöltve mondta, hogy ELÉG.
Elég ebből a világból, a gyorsaságból, abból, hogy azért dolgozunk, hogy megvehessük a gödröt, amiben végül eltemetnek.
Egész kicsi koromtól kezdve éreztem, hogy nem ebbe a korba való vagyok. Ha visszarepülhetnék 200 évet a múltba, megtenném. Ahol az emberek még udvariasak voltak egymással, amikor a férfiak még tudták mi a tisztesség, a nőknek pedig az volt a legnagyobb gondjuk, hogy rangjukhoz méltó férjet találjanak maguknak. Ez most lehet, hogy elég sarkított, de abban az időben még volt harmónia. Ahol nem azért dolgoztál megfeszítve egy életen át, hogy vehess magadnak egy saját házat, egy autót, tévét, okostelefont....hogy aztán, amikor ezek megvannak, idő előtt temessenek el a stressz és a túlfeszített tempó miatt, amivel az életedet leélted.
Lehet, hogy ez csak ebben az országban probléma, az is lehet, hogy el kéne innen tűnnöm ahhoz, hogy megtaláljam magamat. De egyelőre úgy vagyok vele, hogy az álomvilágom sokkal vonzóbb számomra, mint a valóság, amely úgy érzem, hogy szépen lassan megöl engem. Konkrétan és átvitt értelemben is. Eddig ez az élet nem volt más, mint ugrás egyik borzalomból a másikba. Ha közben éreztem is valami örömöt, az olyan, mintha nem is velem történt volna, mintha csak külső szemlélője lennék olyasvalakinek, aki nem én vagyok.
Ott van egyrészt az, amit szeretek: a zene és a fesztiválok, ahol egésznek érzem magam. És ott van az, aki legszívesebben elbújna Surrey egyik eldugottabb zugában egy nádfedeles házba, ahol úgy élne mint a viktoriánus vénkisasszonyok. Az elsőt egy pillanat alatt feladnám a másikért. Nem szeretem ezt a világot. Hangos, rohan, lökdös és széttép. Szépen lassan így vagy úgy, de megöl.
Megjegyzések