"Sokk" és "idegösszeomlás". Két olyan fogalom, ami egészen addig megfoghatatlannak tűnik, ameddig át nem éli az ember személyesen. Az elmúlt egy évben mindkettőhöz volt szerencsém, még ha csak enyhébb mértékben is.
Sokk. A körülmény nem túl fontos, a lényege az, hogy nem leszek a sorozatokban oly népszerű bűnügyi helyszínelő. Szürreális élmény volt. Mintha nem is velem történt volna, hanem csak úgy mesélték volna. Az első, ami feltűnt, hogy valaki sikítozik. Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha az a valaki abbahagyná, mert baszott idegesítő. Óráknak tűnő percek után rájöttem, hogy én sikítok. Amint ez realizálódott a sikításról átváltottam az "uramistenuramistenuramisten" mantrára. Megállás nélkül. Nem tudtam abbahagyni. Végül nekiálltam hiperventillálni, sikerült annak legtöbb tünetét produkálni: légszomj,szapora pulzus,kezek "őzfej" tartása, végtagzsibbadás, remegés stb.. a pontot a mondat végére egy Xanax tette. Olyan érzés volt, mintha elvágták volna a fonalat az agyam és a testem között. A számat két sonkának éreztem, a fejem pedig olyan könnyű lett, mint egy lufi. Úgy éreztem szállok az éterben, a lábam két hajlékony spárga volt. A körülményektől eltekintve érdekes élmény volt,mindenesetre nem akarnám még egyszer átélni.
Idegösszeomlás. Van, amikor már annyira félek, hogy nem bírom tovább. Vagy inkább úgy mondom, hogy amikor már azt hittem szabadulok, egy perc alatt összeomlott minden. Késleltetve jött ki rajtam. Este lefeküdtem, reggel úgy ébredtem, hogy képtelen vagyok akár egy lépést is megtenni. Visszafelé. A sokkal közös élmény, hogy az órák perceknek, a percek óráknak tűnnek. A tünetek hasonlók, de mégsem. A nyugtató enyhébb, de mégiscsak nyugtató. Egy napig tartó katatón állapot, ahol csak fekszek, és csak annyi tűnik fel, hogy ha lehunyom a szemem egy fél pillanatra, máris eltelt 2 óra, legalábbis a TV digitális órája ezt akarja velem elhitetni. A könnyek nem akarnak elapadni, habár már nem érzek semmit.Értelmetlennek tartom azt is, hogy megmozdítsam akár csak a kezem. Estére anyámmal elbeszélgetve képes vagyok kikelni az ágyból. A neten utánaolvasva rájöttem, hogy ez egy hosszú folyamat utolsó tünete volt. Több, mint fél éven át éltem abban az idegfeszültségben, az "i"-re a pontot az összeomlást megelőző esemény rakta fel a pontot. Gyomorgörcs, hányinger, hasmenés, fejfájás, rossz közérzet, alvászavar, szívdobogás, rettegés, hirtelen leizzadás. Ezt mind-mind viseltem hónapokon keresztül, amikor a szervezetem azt mondta, hogy elég. Én ezt hangosan is kimondtam, és felmondtam a munkahelyemen. Most tényleg. Véglegesen. Utolsó hetem töltöm, de a tünetek még mindig jelen vannak. 4 nap és eltűnnek. Ha csak kis időre is, de megnyugszom.
Sokk. A körülmény nem túl fontos, a lényege az, hogy nem leszek a sorozatokban oly népszerű bűnügyi helyszínelő. Szürreális élmény volt. Mintha nem is velem történt volna, hanem csak úgy mesélték volna. Az első, ami feltűnt, hogy valaki sikítozik. Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha az a valaki abbahagyná, mert baszott idegesítő. Óráknak tűnő percek után rájöttem, hogy én sikítok. Amint ez realizálódott a sikításról átváltottam az "uramistenuramistenuramisten" mantrára. Megállás nélkül. Nem tudtam abbahagyni. Végül nekiálltam hiperventillálni, sikerült annak legtöbb tünetét produkálni: légszomj,szapora pulzus,kezek "őzfej" tartása, végtagzsibbadás, remegés stb.. a pontot a mondat végére egy Xanax tette. Olyan érzés volt, mintha elvágták volna a fonalat az agyam és a testem között. A számat két sonkának éreztem, a fejem pedig olyan könnyű lett, mint egy lufi. Úgy éreztem szállok az éterben, a lábam két hajlékony spárga volt. A körülményektől eltekintve érdekes élmény volt,mindenesetre nem akarnám még egyszer átélni.
Idegösszeomlás. Van, amikor már annyira félek, hogy nem bírom tovább. Vagy inkább úgy mondom, hogy amikor már azt hittem szabadulok, egy perc alatt összeomlott minden. Késleltetve jött ki rajtam. Este lefeküdtem, reggel úgy ébredtem, hogy képtelen vagyok akár egy lépést is megtenni. Visszafelé. A sokkal közös élmény, hogy az órák perceknek, a percek óráknak tűnnek. A tünetek hasonlók, de mégsem. A nyugtató enyhébb, de mégiscsak nyugtató. Egy napig tartó katatón állapot, ahol csak fekszek, és csak annyi tűnik fel, hogy ha lehunyom a szemem egy fél pillanatra, máris eltelt 2 óra, legalábbis a TV digitális órája ezt akarja velem elhitetni. A könnyek nem akarnak elapadni, habár már nem érzek semmit.Értelmetlennek tartom azt is, hogy megmozdítsam akár csak a kezem. Estére anyámmal elbeszélgetve képes vagyok kikelni az ágyból. A neten utánaolvasva rájöttem, hogy ez egy hosszú folyamat utolsó tünete volt. Több, mint fél éven át éltem abban az idegfeszültségben, az "i"-re a pontot az összeomlást megelőző esemény rakta fel a pontot. Gyomorgörcs, hányinger, hasmenés, fejfájás, rossz közérzet, alvászavar, szívdobogás, rettegés, hirtelen leizzadás. Ezt mind-mind viseltem hónapokon keresztül, amikor a szervezetem azt mondta, hogy elég. Én ezt hangosan is kimondtam, és felmondtam a munkahelyemen. Most tényleg. Véglegesen. Utolsó hetem töltöm, de a tünetek még mindig jelen vannak. 4 nap és eltűnnek. Ha csak kis időre is, de megnyugszom.
Megjegyzések