Mindenkit hozzád hasonlítottam, még ha tudat alatt is tettem. És mindenkit hozzád fogok ezek után is. Nem a küllemedhez vagy a személyiségedhez, bár kicsit az utóbbihoz mégis. Ahhoz, ami metafizikai szinten létrejött. Nevezd kémiának, akárminek. Az elején furcsa volt az a bizonyosság, 
amivel tudtam, hogy még ha végül olyan rövid időre is, de minket nem véletlenül sodort össze az élet. Mikor először láttalak, már éreztem, hogy belepusztulok, ha nem leszel az enyém. A vonaton végig téged bámultalak, és nem tudtam miért. Kerestem a társaságod, és nem tudtam miért. Vonzottál magadhoz, mint valami mágnes. És arra a rövid időre minden természetes volt. Nem volt erőlködés, nem volt semmi küszködés, hogy megismerjük egymást. A második órától kezdve olyan voltál, mint egy régi ismerős, akiről már régóta nem hallottam semmit. Utána mindenkivel küszködés volt. Sosem érdekeltek igazán, hogy megérje értük küzdeni. Hogy vegyem a fáradságot, hogy megismerjem őket. Jók voltak egy táncra, egy ölelésre, egy csókra, de semmi másra. Nem volt vonzás, nem volt nyugodt természetesség. Mindenki más mellett úgy éreztem meg kell magam játszani, nem lehetek önmagam.
Örök életre bánni fogom, hogy gyáva voltam, hogy futottam és harcoltam minden ellen. Harcoltam 3 évvel később is, és az utána következő években is. Harcoltam és futottam pár hónappal ezelőtt is, amikor ismét volt egy hasonlóan végzetes találkozásom. Igaz, Ő is futott valami elől, még ha ezzel nem is volt tisztában. Hiányzik az, ami Te voltál. Szeretem azt hinni, hogy néha egy kicsit még én is hiányzom, vagy az, ami együtt lehettünk volna, ha elég érett lettem volna mindahhoz, amit nyújthattál volna. Ezt a sok "volnát" azonban mind el kell most engednem ahhoz,hogy tiszta szívből tudjak sok boldogságot kívánni. Sok további boldogságot...
Még valami: már nem harcolok tovább. Már nem akarok futni. Nem fogok futni.
amivel tudtam, hogy még ha végül olyan rövid időre is, de minket nem véletlenül sodort össze az élet. Mikor először láttalak, már éreztem, hogy belepusztulok, ha nem leszel az enyém. A vonaton végig téged bámultalak, és nem tudtam miért. Kerestem a társaságod, és nem tudtam miért. Vonzottál magadhoz, mint valami mágnes. És arra a rövid időre minden természetes volt. Nem volt erőlködés, nem volt semmi küszködés, hogy megismerjük egymást. A második órától kezdve olyan voltál, mint egy régi ismerős, akiről már régóta nem hallottam semmit. Utána mindenkivel küszködés volt. Sosem érdekeltek igazán, hogy megérje értük küzdeni. Hogy vegyem a fáradságot, hogy megismerjem őket. Jók voltak egy táncra, egy ölelésre, egy csókra, de semmi másra. Nem volt vonzás, nem volt nyugodt természetesség. Mindenki más mellett úgy éreztem meg kell magam játszani, nem lehetek önmagam.Örök életre bánni fogom, hogy gyáva voltam, hogy futottam és harcoltam minden ellen. Harcoltam 3 évvel később is, és az utána következő években is. Harcoltam és futottam pár hónappal ezelőtt is, amikor ismét volt egy hasonlóan végzetes találkozásom. Igaz, Ő is futott valami elől, még ha ezzel nem is volt tisztában. Hiányzik az, ami Te voltál. Szeretem azt hinni, hogy néha egy kicsit még én is hiányzom, vagy az, ami együtt lehettünk volna, ha elég érett lettem volna mindahhoz, amit nyújthattál volna. Ezt a sok "volnát" azonban mind el kell most engednem ahhoz,hogy tiszta szívből tudjak sok boldogságot kívánni. Sok további boldogságot...
Még valami: már nem harcolok tovább. Már nem akarok futni. Nem fogok futni.
Megjegyzések