Laurell K. Hamilton - Egy sötét úr halála

Bevallom, nem is tudtam, hogy kiadták ezt itthon is, csak amikor a barátnőmtől megkaptam névnapomra. Az érdeklődésemet felkeltette, mivel ez egy teljesen független történet Hamilton eddigi alkotásaitól, és adott volt a világ is, amiben játszódik (Ravenloft Szövetség).
A történet középpontjában Elaine áll, aki árván maradt ikertestvérével, Blaine-el együtt, de menedékre és családra leltek a mágusvadász szövetség egyik vezérének házában. A gondok ott kezdődnek, mikor Elaine időszakos látomásairól kiderül, hogy valójában a lány varázserejének megtestesülése volt, és hogy valójában sokkal több lakozik Elaine-ben, mint ahogy gondolták volna. A szövetség vezére, Jonathan persze nem tud túllépni az előítéletein...
A bonyodalom abból ered, hogy a társaság ősöreg tagja, aki a hálán van már, és bizony igen erős fájdalmak gyötrik, lepaktál Harkonnal, minden gonosznak fejével. Egy új, fiatal testtért cserébe elárulja egykori harcostársait, és a kezére juttatja Konradot, a szófukar, ámde hatalmas harcost.
A haldokló bárd üzenetet küld a kis csapatnak, hogy induljanak el egy zombi-járta faluba, és pusztítsák el az ott élő gonoszt. Na innentől kezdve aztán hullanak a fejek....karok,lábak,ujjak. A végét nem mondanám Hamiltonosnak, ő nem szereti kinyírni a főhősöket és boldogtalanná tenni a hősnőket, de néha kell ilyen is. Mindenesetre csavart egyet a végén.

Hamiltonról egyre inkább az a véleményem, hogy ahogy öregszik, elveszik a részletekben. De nagyon. Egy könyvben általában 2-3 nap eseményeit sűríti bele újabban (jó esetben..rossz esetben másfél), ami valljuk be, egy vastagabb könyvben gáz. Mert mi teszi ki az egészet? Ismerkedés a karakterrel, filozofálgatás, kis esemény, lelki őrlődés, csata, további lelki őrlődés stb.... Ez egyrészt jó, mert megismerjük a fő karakter belső gondolatait. Viszont rossz, mert semmit nem hagy a képzeletre. Nem tudsz egy jót őrlődni magadban, hogy "ezt meg azt vajon miért mondta?" Másik, hogy egy idő után borzasztó unalmas tud lenni, hogyan elemezgeti, hogy miért néz csúnyábban rá a bácsi, vagy miért tette a szerelme ezt meg azt. Nem tudom érthető-e mire akarok kilyukadni. Olyan, mintha lenne egy borzasztóan idegesítő barátnőnk, aki a titkos szerelme minden pislogását kielemzi, hogy vajon azért sandított-e rá kicsit hosszabban, mert ő is szerelmes, vagy csak csípte a szemét a fokhagyma? Hát kb. ilyen az egész könyv. Nem mondom, vannak benne rohadt jó részek, főleg a végén, mikor a zabáló zombik elől fut nagyjából mindenki, de sajnos még ez is kiszámítható.
A másik bajom a párbeszédek csapongása. Nem mindig lehet eldönteni, hogy éppen ki beszél, ki mire válaszol. Káosz az egész, és bosszantó percekig azt bogarászni, hogy vajon ki szólalt meg. Valamint ott van annak a kérdése is, hogyha behoz egy új karaktert miért nem lehet bemutatni? Ott van hirtelen a papíron egy név, amivel nem tudsz mit kezdeni, ki kell találni, hogy kihez tartozik, ami gyakran csak oldalakkal (!) később derül ki (itt pótolja a titokzatosság  izgalmát -.-).

Összességében nem rossz kis könyv ez, fantasy rajongóknak egy könnyű egyesti nyári olvasmány, de biztos nem fogom azt érezni, hogy "hú de jó lenne még egyszer kézbe venni". Túl rövid időt ölel fel a cselekmény ahhoz, hogy bármelyik karakter, akárcsak kicsit is, de a szívedhez nőjön. Mondom, elveszik a részletekben (pl.:Elaine többször is percekig turkál kézzel nyílt sebekben, és hogy ő ezt mennyire élvezi...kurvára nem vagyok kíváncsi a perverzióira). Viszont ott van az is, hogy nem egy megszokott Hamilton könyv. Csak kis románc, sok meglepő fordulattal, sok vérrel és zombival és varázslással. A vége tetszett, az eleje nem nagyon. Azon túl kell magunkat rágni, de ha másért nem, a történetért mindenképpen érdemes elolvasni.