Törvényszerű, hogy hülyét csinálunk magunkból az olyan ember előtt, aki tetszik nekünk....akit szeretünk? Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy mindenki mással hozom a formám, csak mellette szorul belém minden szó? Vagy ami még rosszabb: olyanok buknak ki a számon, ami után tíz percig verem a fejem az asztal lapjába. Valahogy mindig Emerson jut eszembe ezekben a hetekben: "Sose hallgass annak a jelenlétében, akit szeretsz és akiben nem bízol. Elárul a csend." Na, most lehet tippelni, hogy az én hallgatásom melyik, és mit árul el. Nem tudom mennyire érzékeli, hogy mi van a csöndességem mögött....de szerintem vagy lököttnek, vagy teljesen beképzeltnek tart. Persze, beszélgetünk, viccelődünk (én csak próbálok), de arról, amiről igazán beszélni szeretnék, arról hallgatunk. Az a probléma, hogy amit mondani szeretnék, azt nem mondhatom, amit tenni szeretnék, nem tehetem. Még ennél is rosszabb, hogy ha a közelében vagyok, megszűnik az agyműködésem, és legszívesebben kibújnék a bőrömből, bele az övébe. A kezem önálló életre akar kelni és megérinteni....átölelni,hozzábújni. Emellett nem nagyon marad energiám a könnyed társalgásra...pedig szeretem a hangját....úristen de még hogy szeretem. Szeretem, mikor hozzám beszél, ha rám mosolyog. Legtöbbször, ha a közelben van, belefeledkezem a mozdulataiba: ahogy ír, ahogy teát iszik, ahogy másokkal beszél..... Őrjítő ez az egész, amivel nem tudok mit kezdeni. Megpróbálhatom magam akárhogy becsapni (ebben amúgy zseniális vagyok): hogy távol tudom tartani magam tőle, hogy nem szabad beleélnem magam, hogy nem szerethetem...tilos! Az agyam azt mondja állj! És neki van igaza...de a másik felem, nevezzük akárhogy, nem tud ellenállni neki, még akkor sem, hogy tudom: ez az egész számomra nem végződhet happy end-del, és annyira padlóra fogok kerülni, hogy onnan már képtelen leszek felállni. Önszántamból menetelek az összeomlásba, mosollyal az arcomon.
Megjegyzések