A férfi önérzet csúnya dolog. Akaratlanul is meg lehet sérteni őket a legapróbb semmiségnek tűnő megjegyzéssel. De ha direkt csináljuk érdekes végeredményhez vezethet. A férfiak borzasztóan imádják a figyelmet, figyelmességet. Mi meg megadjuk nekik. Azok, akik nekem általában megtetsznek, hajlamosak elkapatni magukat. Van az a pont, amikor már természetesnek veszik, hogy ott vagyok, megteszem, amire kérnek, egy szó nélkül, hogy figyelmes vagyok velük, mosolygok, flörtölök. De nálam meg van az a pont, amikor betelik a pohár. Amikor elpofátlanodnak. Na olyankor van az, hogy ignorálom az adott férfiembert. Vége van az apró kis figyelmességeknek. Nem mosolygok. Egyszóval megvonom tőle az imádatot, amit megkapott. Ez eddig még sosem volt hatástalan. Mert akkor veszik észre az emberek mijük van, amikor már elvesztették. És ha egy férfit rajongással veszünk körbe, majd hirtelen úgy teszünk, mintha egy lenne a millióból, az bizony kurva nagy pofon az önérzetének. Megvallom, gonosz vagyok. Mert élvezem a szituációt. Hogy azokat a dolgokat, amiket eddig én kezdeményeztem már ő kezdeményezi. * Most az, hogy elkezdtem hanyagolni annyiban volt tudatos, hogy úgy döntöttem: elég volt. Nem leckéztetni akartam, nem bántani. Hanem magamat óvni. Távol tartani magam tőle. Mikor megtudtam azt, amit nem kellett volna, rá sem bírtam nézni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Utána meg már kényelmesebb volt kerülni. Mert a látása egyszerre volt hatalmas öröm és borzasztó fájdalom. Nem néztem rá, de az illatát még éreztem, a hangja még mindig végigborzolta a gerincem...és gyűlöltem érte. Néha már hiperventilláltam a fájdalomtól. Soha senkinek nem szabadna ezt elérni egy másik embernél.
Most? Egészen a keddi napig azt hittem, hogy már rendben leszek. Hogy a két hét szabadság, távollét elég volt a dolgok leülepítéséhez. Valamennyire így is van...a rajongásom lecsendesült. Még mindig megőrülök érte, de már nem háborgó tenger vagyok belül....csak egy kis fodrozódó tó....amíg nem viselkedik megint úgy, mint azon a napon, amikor ez a bejegyzés született. Azóta megint ő tölti ki a gondolataim nagy részét. Mondd, ezt akarod elérni? Hogy ne tudjak szabadulni? Engedj el, vagy szoríts oda a falhoz, de a játékot fejezzük be, mert engem ez felőröl. Magvas kiegészítés vége. *
Már kezdtem azt hinni, hogy kemény munka árán sikerült elérnem azt, hogy kevésbé legyen hatással rám. De meg kellett állapítsam, hogy elég annyi, hogy néhány centiről a szemembe néz, megérzem az illatát, ahogy felém mozdul és kész vége, nekem annyi. Csuklanak össze a térdeim mint a colstok. Viszont ez már nem látszik rajtam. A nyugodt derű jó álca. Ő meg törheti a fejét, hogy most mi van. Nem baj. Törjed csak barátom azt a sármos fejedet.
Megjegyzések