Időről-időre előjön bennem az érzés, hogy nekem nem itt a helyem, valahol máshol boldogabb lennék. Ilyenkor mindig belendülök, és elkezdek más lehetőségek után kutatni.
Most úgy tűnik megoldódik a dolog magától...mint mindig. Ezt most kifejteném: ha elfogadjuk, hogy minden okkal történik, akkor az összes tapasztalat a fejlődésemet szolgálja. Amikor már azon voltam, hogy irány Anglia, jött ez a rendőrségi állás. Magamon is éreztem, hogy jobb volt ez így...még nem álltam készen rá, hogy elhagyjam az országot. Ugyanakkor ott motozott bennem, hogy nem itthon leszek boldog, nem ebben a közegben. A rendőrség már ebben a cirka 9 hónapban sok mindenre megtanított, leginkább arra, hogy saját magamért csakis én felelek. Sokáig burokban éltem, mindig mindent megcsináltak és elintéztek helyettem. Mindig másoktól vártam a megoldást, de ennek vége. Kemény volt beismerni, hogy minden szarságért csak magam felelek, nem hibáztathatok mindig másokat. Ha szart borítok a nyakamba, akkor nekem kell kiásnom magam alóla.
És abból is elegem lett, hogy mindig arra várok, hogy majd megoldódnak maguktól a dolgok. Általában megoldódnak...de szeretném, ha ezentúl nem csak maguktól rendeződnének el...hanem úgy rendeződnének, ahogy én akarom. És ezért meg kell dolgoznom. Mindenbe belevetem magam teljes lelkesedéssel, hogy aztán annyiban is hagyjam. Törekedni akarok arra, hogy ez ne így legyen. A boldogtalanságom egyik oka, hogy nincsenek céljaim. Csak vagyok. Egyik napról a másikra, anélkül, hogy lenne valami, ami felé tartok.
A minap olvastam egy lány butácska blogját arról, hogyan érte el az álmát, és költözött ki Japánba, és hogy találta meg a szerelmet, ami teljesen sorsszerű volt. Viszont ő ezért sok mindent meg is tett.
Nagyjából 10 éves korom óta irogatom a naplómba, hogy nekem nem magyar társam lesz, és nem itt fogok élni. Ez a kijelentés 16 éves koromra teljesedett ki, amikor már egész jól elvoltam az angollal, és akkor határoztam el, hogy a cél Anglia. Viszont mindig másokra vártam. Egyedül nem, még nem elég jó az angolom és hasonló kifogások jöttek folyamatosan. De most ennek is vége. Ezen a nyáron 26 leszek, és be kell látnom, hogy az életem lószar. Sehol nem tartok, semerre nem tartok, céltalan minden. Közben meg utazni akarok, világot látni, felfedezni. Ezért aztán lépek. Igaz, hogy ehhez az kellett, hogy apámat kinevezzék ausztrál követnek...
Jó, oké. Apu biztos megint csak hitegetni fog meg mismásolni, hogy segít de ha másképp nem, megpróbálok önerőből kijutni. Végül is pont ez a cél: hogy ne mindig mások hátán próbáljak megélni. Viszont azt tudom magamról, hogy az elején mindenképp kell a támogatás. Bakker, tényleg a világvége, de ott angolul beszélnek, sok az angol, és kevésbé ködös, mint Anglia :) És onnan nem tudok hazamenekülni. Jövő ilyenkor lejár a mandátumom. Addig sok mindent meg tudok szervezni, és nagyon remélem, hogy jövő ilyenkor kintről gépelek...vagy legalábbis a repülőjeggyel a zsebemben fogok várakozni az indulásra.
Most úgy tűnik megoldódik a dolog magától...mint mindig. Ezt most kifejteném: ha elfogadjuk, hogy minden okkal történik, akkor az összes tapasztalat a fejlődésemet szolgálja. Amikor már azon voltam, hogy irány Anglia, jött ez a rendőrségi állás. Magamon is éreztem, hogy jobb volt ez így...még nem álltam készen rá, hogy elhagyjam az országot. Ugyanakkor ott motozott bennem, hogy nem itthon leszek boldog, nem ebben a közegben. A rendőrség már ebben a cirka 9 hónapban sok mindenre megtanított, leginkább arra, hogy saját magamért csakis én felelek. Sokáig burokban éltem, mindig mindent megcsináltak és elintéztek helyettem. Mindig másoktól vártam a megoldást, de ennek vége. Kemény volt beismerni, hogy minden szarságért csak magam felelek, nem hibáztathatok mindig másokat. Ha szart borítok a nyakamba, akkor nekem kell kiásnom magam alóla. És abból is elegem lett, hogy mindig arra várok, hogy majd megoldódnak maguktól a dolgok. Általában megoldódnak...de szeretném, ha ezentúl nem csak maguktól rendeződnének el...hanem úgy rendeződnének, ahogy én akarom. És ezért meg kell dolgoznom. Mindenbe belevetem magam teljes lelkesedéssel, hogy aztán annyiban is hagyjam. Törekedni akarok arra, hogy ez ne így legyen. A boldogtalanságom egyik oka, hogy nincsenek céljaim. Csak vagyok. Egyik napról a másikra, anélkül, hogy lenne valami, ami felé tartok.
A minap olvastam egy lány butácska blogját arról, hogyan érte el az álmát, és költözött ki Japánba, és hogy találta meg a szerelmet, ami teljesen sorsszerű volt. Viszont ő ezért sok mindent meg is tett.
Nagyjából 10 éves korom óta irogatom a naplómba, hogy nekem nem magyar társam lesz, és nem itt fogok élni. Ez a kijelentés 16 éves koromra teljesedett ki, amikor már egész jól elvoltam az angollal, és akkor határoztam el, hogy a cél Anglia. Viszont mindig másokra vártam. Egyedül nem, még nem elég jó az angolom és hasonló kifogások jöttek folyamatosan. De most ennek is vége. Ezen a nyáron 26 leszek, és be kell látnom, hogy az életem lószar. Sehol nem tartok, semerre nem tartok, céltalan minden. Közben meg utazni akarok, világot látni, felfedezni. Ezért aztán lépek. Igaz, hogy ehhez az kellett, hogy apámat kinevezzék ausztrál követnek...
Jó, oké. Apu biztos megint csak hitegetni fog meg mismásolni, hogy segít de ha másképp nem, megpróbálok önerőből kijutni. Végül is pont ez a cél: hogy ne mindig mások hátán próbáljak megélni. Viszont azt tudom magamról, hogy az elején mindenképp kell a támogatás. Bakker, tényleg a világvége, de ott angolul beszélnek, sok az angol, és kevésbé ködös, mint Anglia :) És onnan nem tudok hazamenekülni. Jövő ilyenkor lejár a mandátumom. Addig sok mindent meg tudok szervezni, és nagyon remélem, hogy jövő ilyenkor kintről gépelek...vagy legalábbis a repülőjeggyel a zsebemben fogok várakozni az indulásra.
Megjegyzések