Egész életemben három dolog létezett, ami állandó volt: a józan eszem, az elveim és a büszkeségem. Hogy milyen érzés mindhármat sutba dobni értelmetlenül? Üres. Nem érzek sem dühöt, sem magányt, fájdalmat is csak hullámokban. Ürességet érzek, mert a józan eszem mindig is a legjobb barátom volt, az elveimhez mindig tartottam magam, a büszkeségem pedig kapott párszor, de végső soron mindig az mentett a végső összeomlástól.A lényemet elveszteni olyan, mintha mindent kívülről szemlélnék. A gyanakvó pillantásokat, a hozzám intézett kérdéseket....mintha egy légy zümmögne zavaróan. Rakom a lábaimat egymás elé, de nem tudom miért. Érzem a végtagjaimat, de vér helyett mintha levegő keringene az ereimben. Eszem, de nem tudom mit. Iszok mértéktelenül, rosszul vagyok, de nem érdekel. Kijózanodom, de megint minden értelmét veszti, és a fájdalom is többször hasít belém, ezért folytatom.
Mindezt egy emberért, valakiért, akiért mindenemet odaadnám.... aki azt hitte megharagszom rá...de hogy is haragudhatnék, amikor pont azért szeretem, aki. Csakis saját magamat okolhatom, hogy a fenti három dolgot elhajítva azt hittem....de mindegy is, hogy mit. A lényegen semmi nem változtat: mi marad, amikor mindent eldobunk, amik azzá tesznek, akik vagyunk? Semmi. Nem tudom ki vagyok. Ki vagyok?
Megjegyzések