Nagyon magánélet

Most tényleg az következik. Aki esetleg kellemetlenül érzi magát a fenti címben szereplő ténytől, és eszében sincs ennyire magánéleti tényeket megtudni rólam, az inkább ezt a bejegyzést hagyja ki. De olyasmi történt, amit meg kell osztanom valakivel, és mivel még azzal a pár embernek sem vagyok képes elmondani, akiknek eddig mindent elmondtam, (Nóri,Dóri,Brigi, imádlak titeket,de nem tudom hogy kezdhetnék bele) nekik most képtelen vagyok megfogalmazni. (és gondolom egyébként is alszanak negyed kettőkor)
Vigyázzatok mit kívántok, mi az amit nagyon erősen kívántok, mert az előbb-utóbb beteljesedik. Vagy ki az, akit nagyon kívántok. Csak egy alkalom kell. Egy alkalom, amire ha rásegítünk bármi megtörténhet. Hagyhattam volna. Hagyhattam volna én barom, de akkor valószínűleg most gépelni sem tudnék. Akiről azt hittem meg tudom tartani barátnak, akiről nem hittem, hogy tényleg úgy néz rám, vagy csak élvezi a kétértelmű poénokat....az tényleg úgy nézett. Mondom ezt úgy, hogy mielőtt elkísért haza, meg voltam róla győződve, hogy én csak a felesleges sokadik vagyok az életében.

Délután kezdődött minden, amikor a szülinapi bulin mellémült és a combja az enyémhez nyomódott. Azt hittem megpusztulok. Annnyira nagyon akartam. Szabad egyáltalán ennyire elemenáris vágyat érezni úgy, hogy csak ruha érint ruhát? Tűrtőztettem magam és nagy nehezen lehiggadtam. Mert mások előtt úgy éreztem sokszor néz levegőnek. Nem ez a pontos megfogalmazás. Sokszor....hogy mondjam....azt éreztem, hogy tartja a két lépés távolságot. Mindig csak azt a kibaszott két lépést. Most sem tudom, hogy ami történt csak az italnak köszönhető-e. De hazakísért. Három kilométert gyalogolt velem, mert nem voltam hajlandó jó haver módjára a kanapéján aludni. Megölelt. Megöleltem. Elköszöntünk. Megölelt. Megöleltem. Megcsókolt. Visszacsókoltam. Csókolóztunk. Isteni volt, mégis eltoltam. Csak az zakatolt a fejemben, hogy "nemhelyesnemhelyesnemhelyes" és hogy "miért most?". Miért most, amikor más is alakul. Ami jó lehetne.... De miért vagyok ilyen BAROM? Én is akartam, akkor miért csináltam? Ez az amit hetek óta olyannyira akarok (még ha nem is vallottam be még magmnak sem)....erre Szandika mit csinál? Nem engedi tovább. Pedig nagyon akart, és én is nagyon akarom őt. Meg akartam neki mondani, hogy nem lehet, anyámék ébren vannak, a falak papírvékonyak, és ha egyedül laknék....de egyetlen értelmes hang sem jött ki a torkomon. Elköszönt. "Majd hétfőn találkozunk". Igen, ez vagyok én. Még a saját vágyaim beteljesülésének is az útjába állok. Ennek köszönhetően kb 5X indultam utána és fordultam vissza, hogy aztán remegve álljak a kertkapuban vagy tíz percet, hogy egyáltalán köszönni bírjak az otthoniaknak, mikor belépek. És ennek köszönhetően gépelek most itt, mikor holnap munka és az elmúlt három napban összesen aludtam 6 órát. És ma éjszaka ez a szám nem fog növekedni. Még most sem akarom elhinni, hogy ez megtörtént. Nagyon akartam, és pontról pontra úgy játszódott le, ahogy én azt az  irodámban a papírjaim mögé bújva elképzeltem. Kérlek drága, mondd, hogy ezzel nincs vége, hogy nem mész el úgy a folyosón, mintha mi sem történt volna. Azt most nem élném túl ép ésszel...