Valaki, akihez közöm van

Gyakran azok nyitják fel a szemünket, akikről nem is gondoltuk volna. Gyakran azok segítenek a legtöbbet, akikről azt hittük nem igazi barátok. Vannak akik végignézik barátjuk szenvedését és élik tovább a kis életüket. És vannak, akik megmondják a kökemény igazságot, akár kockáztatva azt is, hogy soha a retkes életben nem beszélnek többet. Aki egy kicsit is jobban ismer, tudja, hogy többre értékelem, ha a pofámba mondják az igazságot, mint amikor hamis szólamokkal igyekeznek a lelkemet ápolni.
A lényeg, hogy egy valakinek sikerült kirángatni a gödörből, és igen nagy igazásgokat mondott. Az első és legfontosabb, hogy ne fogjak fel semmit tragikusan. Senki nem szereti a drámai embereket, azon kívül nekem sem tesz jót. Aztán ott van az, hogy amit szeretnek bennem, az a határtalan életvidámságom, amikor hagyom, hogy jó kedvem legyen. Ő is ezt szereti, szóval ne romboljam magam tovább és fogadjam el, hogy neki már van egy élete, amit nem ad fel. Nem is kívánhatom, hogy feladja, neki van mit veszteni, nekem nincs. Legyek továbbra is vidám, kívánatos, csinos, és legyek ott, amikor szüksége van rám.
Amint ezeket beláttam magamban, és elkezdtem bezárni a melankólikus énemet visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Sőt, annál többe. Számomra legalábbis mindenképpen. Mélyebben élem meg az együtt töltött időt, és minden percnek örülök, amikor vele lehetek. Ő is kicsit másképp viszonyul hozzám, ami egyrészt jó, másrészt rossz. A flörtök eltűntek, nincs több kísértés, talán mert attól már mindkettőnk inkább szenvedne. Mondjuk ezek hiányoznak. De kaptunk is valami mélységet...nevezzem bizonyosságnak? Nem, nem találok rá jó szót....
Pár napja olvastam egy Popper Péter idézetet, ami mint mindig, alkalmas időpontban talált meg. Pont azon gondolkodtam, hogy ki is ő nekem. Barát? Igen. Szeretem? Igen. Mégsem tudtam behatárolni, amikor rátaláltam erre:

Az igazi összetartozás valószínűleg az élet legnagyobb értéke. És nyilvánvaló, hogy nemcsak szerelmi összetartozásról van szó, hanem barátságról, vagy a nehezen meghatározható "közöm van ehhez az emberhez" érzésről is.
 

Most valahogy így vagyok vele. Mészi, akinek sikerült felnyitni a szememet, anélkül tudta, hogy kiről beszélek, hogy mondtam volna. Azt mondta megérezte, mert szinte látható az, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk, mennyire összetartozunk. Mint két szétszakadt fél, ami tulajdonképpen egész, de lehet, hogy mégsem lesz sosem egy. Közünk lesz egymáshoz, de ha barátként, akkor csak barátként, akármennyire is kínzó lesz. Egyelőre nem tudok olyan holnapot elképzelni, amiben ő nincs valamilyen formában jelen.