- Mi a baj, látom napok óta nincs jó hangulatod.
- Tényleg nem vagyok a legjobb formában. Vannak események, amik újra és újra rádöbbentenek mekkora egy hülye barom vagyok, de mindegy.
- Nem az. Mi a baj?
A fiatal nő egy pillanatig habozott. Mi a baj? Válaszolja a világ legtöbbször kimondott hazugságát? Semmi... De már képtelen volt tovább hazudni. Annyi hazugságot kapott a vele szemben álló férfitól, hogy már nem tudta kimondani:semmi. Megmondhatná neki az igazat, hogy már megint az a fene féltékenység világított rá arra, mennyire egyoldalú a törődése. Hogy csak fals varázs, amikor úgy érzi, ő is fontos neki. Hogy még a rohadt féltékenység sem beképzelt dolog...mert ha a negyede igaz, amit az az utolsó kurva mesélt, akkor van miért annak lennie... Helyette csak annyit mondott:
- Ne foglalkozz velem. Megvan neked is a magad bajod. Te magad mondtad, hogy nincs már energiád arra, hogy mások nehézségeit magadra vedd, még a saját párodéit sem. Akkor az enyémeket se akard. Baráti jó tanács: foglalkozz azokkal, fektesd azokba a maradék energiáid, akik fontosak neked...és akinek Te magad is legalább annyira fontos vagy. Én is azt fogom tenni.
Ezzel a lány hátat fordított és indulni készült. Félúton járt az ajtó felé, amikor a férfi alig hallhatóan az orra alatt annyit motyogott:
- De te is fontos vagy nekem.
A lány a válla felett dobta hátra az utolsó mondatot:
- Nem, nem vagyok.
És kiment az irodából. Ez az utolsó mondat kitisztította a fejét, valahogy valóságossá vált azzal, hogy kimondta. Ez a valóság fájdalmas, de egyben felszabadító is. A lány felvakarta a folyosó padlójáról azt, ami még az önbecsüléséből maradt, és tudta, hogy ez tényleg az utolsó pofon volt, amit elviselt. Nem maradt több darab a szívéből, ami letörhetne. A jól ismert üresség megint ott volt, kiszorított minden szép emléket. Szépek voltak, még ha hamisak is voltak egytől egyig. Egy boldogtalan ember próbálkozása volt ő, hogy megszabaduljon a saját ürességétől. De gyáva volt beengedni azt, ami kitölthetné.
A lány legszívesebben bőgve menekült volna ismét az egy hét szabadságba, hogy látnia se kelljen, hallania se kelljen a hangját....de a menekülésből is elege lett. Helyette inkább eldöntötte: megfogadja a saját tanácsát: azokkal foglalkozik akik minden nap felhívták a betegsége alatt...azokkal, akiknek a vállán sírt a rosszabb napokon. És azokkal, akik az üressége ellenére is őszinte mosolyt tudtak az arcára csalni. A küszöböt átlépve maga mögött hagyta egy léleklomboró kapcsolat utolsó maradékát is. Tovább lépett, ahogy a tűsarkai is egyre távolabb kopogtak attól az irodától, ahol a szeretett férfi ült, és aki soha nem tudja meg mi minden volt és lehetett volna még az övé.
A lány kicsit remélte, hogy egy nap mégis tudatosul benne. De akkor ő már nem lesz ott.
- Tényleg nem vagyok a legjobb formában. Vannak események, amik újra és újra rádöbbentenek mekkora egy hülye barom vagyok, de mindegy.
- Nem az. Mi a baj?
A fiatal nő egy pillanatig habozott. Mi a baj? Válaszolja a világ legtöbbször kimondott hazugságát? Semmi... De már képtelen volt tovább hazudni. Annyi hazugságot kapott a vele szemben álló férfitól, hogy már nem tudta kimondani:semmi. Megmondhatná neki az igazat, hogy már megint az a fene féltékenység világított rá arra, mennyire egyoldalú a törődése. Hogy csak fals varázs, amikor úgy érzi, ő is fontos neki. Hogy még a rohadt féltékenység sem beképzelt dolog...mert ha a negyede igaz, amit az az utolsó kurva mesélt, akkor van miért annak lennie... Helyette csak annyit mondott:
- Ne foglalkozz velem. Megvan neked is a magad bajod. Te magad mondtad, hogy nincs már energiád arra, hogy mások nehézségeit magadra vedd, még a saját párodéit sem. Akkor az enyémeket se akard. Baráti jó tanács: foglalkozz azokkal, fektesd azokba a maradék energiáid, akik fontosak neked...és akinek Te magad is legalább annyira fontos vagy. Én is azt fogom tenni.
Ezzel a lány hátat fordított és indulni készült. Félúton járt az ajtó felé, amikor a férfi alig hallhatóan az orra alatt annyit motyogott:
- De te is fontos vagy nekem.
A lány a válla felett dobta hátra az utolsó mondatot:
- Nem, nem vagyok.
És kiment az irodából. Ez az utolsó mondat kitisztította a fejét, valahogy valóságossá vált azzal, hogy kimondta. Ez a valóság fájdalmas, de egyben felszabadító is. A lány felvakarta a folyosó padlójáról azt, ami még az önbecsüléséből maradt, és tudta, hogy ez tényleg az utolsó pofon volt, amit elviselt. Nem maradt több darab a szívéből, ami letörhetne. A jól ismert üresség megint ott volt, kiszorított minden szép emléket. Szépek voltak, még ha hamisak is voltak egytől egyig. Egy boldogtalan ember próbálkozása volt ő, hogy megszabaduljon a saját ürességétől. De gyáva volt beengedni azt, ami kitölthetné.
A lány legszívesebben bőgve menekült volna ismét az egy hét szabadságba, hogy látnia se kelljen, hallania se kelljen a hangját....de a menekülésből is elege lett. Helyette inkább eldöntötte: megfogadja a saját tanácsát: azokkal foglalkozik akik minden nap felhívták a betegsége alatt...azokkal, akiknek a vállán sírt a rosszabb napokon. És azokkal, akik az üressége ellenére is őszinte mosolyt tudtak az arcára csalni. A küszöböt átlépve maga mögött hagyta egy léleklomboró kapcsolat utolsó maradékát is. Tovább lépett, ahogy a tűsarkai is egyre távolabb kopogtak attól az irodától, ahol a szeretett férfi ült, és aki soha nem tudja meg mi minden volt és lehetett volna még az övé.
A lány kicsit remélte, hogy egy nap mégis tudatosul benne. De akkor ő már nem lesz ott.
Megjegyzések