Az előbb, fogmosás közben mondtam ki talán életemben először igazán, teljes szívből azt, hogy "sajnálom". Sokszor dobálózunk ezzel a szóval anélkül, hogy valóban sajnálnánk a tetteinket és azok következményét.Időnként, talán túl gyakran térek vissza gondolatban egy olyan emberhez az életemben, aki soha nem volt igazán része, mégis mindig velem volt, a gondolataimban, Tudom, hogy ez nem jó, tudom, hogy a múltat el kell engedni, de úgy gondolom, hogy az élet most azokra a dolgokra tanít, amiket fiatal fejjel másképp láttam, vagy rosszul cselekedtem. Például, hogy mennyire elítéltem apám második (volt) feleségét, és most....most értem, hogy van, aminek nem lehet parancsolni.
Vagy itt van ez a példa, ami miatt tiszta szívből kibukott belőlem hangosan is egy "sajnálom". A kegyetlen visszautasítás fáj. A szerelmed elutasítása olyan, ami megmarkolja a szívedet, és addig csavarja, amíg ki nem csordul a könnyed. A boldogság sárba tiprása, amikor tudod, hogy összeilletek és a másik mégsem kér belőle. Amikor minden tetted hiábavaló, amik azt a célt szolgálják, hogy kimutasd mennyire nagyon szereted.
Ezen gondolkodtam, amikor eszembe jutott a fent említett bizonyos személy. Számtalan levelet írtam neki, amiben nem csak bocsánatot kértem mindenért, hanem leírtam neki olyan dolgokat, amiket akkor osztottam volna meg Vele, ha esélyt adok magunknak. Sajnálom, hogy akkor képtelen voltam azokra az érzésekre, amikre most már készen állnék. Az a jelenet ugrott be, amikor órákat várt rám a Rózsakertben, ahová a barátnőmön keresztül próbált elcsalni, de én nem mentem, mert nem szerettem már akkor sem, ha hülyének néznek....pedig csak egy olyan romantikus gesztus volt, ami akkor csak simán bosszantott,ma viszont elég sok mindent megadnék érte. Gőzöm nincs milyen ember voltam, de tele voltam görccsel és félelemmel.... de ez nem mentség arra, hogy kinevettem az érzéseit. Viszont lecke kipipálva, megértettem ő min ment át akkor. És EZT sajnálom...nem szabadna senkinek senkivel ilyesmit tenni.
A mai napig emlékszem milyen furcsa érzés volt találkozni vele, Ahogy megláttam a vonaton, ahogy két sorral hátrébb ül, tudtam, hogy nekünk közünk lesz egymáshoz. Nehéz megmagyarázni, hogy milyen érzés, amikor két lélek találkozik, akik nem tudnak egymásról semmit, mégis, mintha már találkoztak volna valahol, és csak elfelejtették, hogy egykor barátok voltak. Nem sok ilyen akad az ember életében...ha egyáltalán akad. Nekem konkrétan csak ő volt. Akibe nem beleszerettem egy pillanat alatt, hanem ISMERTEM egy pillanat alatt és hozzá tartoztam egy pillanat alatt. Érdekes dolgok ezek.
Szívesen leülnék most vele beszélgetni. Nem azért, hogy bármit is felélesszek, hiszen ma már boldog családapa, hanem...csak szimplán látni szeretném, és beszélni vele. Hogy elengedjem, hogy megértsem. És hogy személyesen is el tudjam neki mondani mennyire nagyon sajnálom, és most már értem. Márt nem nevetek, Épp ellenkezőleg. Norbi, sajnálom. Rosszkor, rossz helyen voltunk, én legalábbis biztos. Mondom ezt akkor is, ha neked ez már nem jelent semmit. Sokszor gondoltam Rád az évek során, hogy mi lett volna, ha. Jó lett volna évekkel ezelőtt, még Pécsen újra találkozni,amikor lehetőség volt rá, és amikor felajánlottad, hogy leviszel. Folyamatosan hiányzik az a darab, amit a lelkem felismert benned. Vajon hány ilyen darabka lehet még kint a nagyvilágban? A 7 milliárd ember között kevés lesz egy élet a megtalálásukra. Vagy akár csak egyetlen egy másik darab megtalálására. Talán majd máskor.
Megjegyzések