Volt egy utolsó nekifutásom. Mivel lehiggadtam, nyugodtan végiggondoltam mindent, írtam egy 4 oldalas levelet, amire minimum vártam volna valami reakciót, ha a mellé adott romantikus hülyeségre nem is. Egy csatos üvegben 3 különböző szìnű cetlire az elmúlt egy év emlékeit jegyeztem fel. A pirosakra a közös emlékeket, a sárgára azokat a dolgokat, amiket megszerettem benne/rajta, a rózsaszínekre pedig dalszövegeket, idézeteket írtam, akikről ő jutott eszembe. Március másodikán ismertem meg egy éve, eredetileg az üveg erre az alkalomra készült. A levél akkor íródott, amikor úgy-ahogy képes voltam már elengedni. Nem tudom egyáltalán beleolvasott-e. Azt mondta a levelet elolvasta. Ha így van, akkor hidegebb belül, mint gondoltam...mert semmit nem reagált. De ez eljuttatott arra a pontra, hogy mosolyogva szarjak rá. Persze most lettem megint érdekes, hogy én nem keresem. Tényleg minden férfi egyforma, még az is, akiről azt hisszük, hogy ő más.
Ennek ellenére még most is azt gondolom, hogy mi kiegészítenénk egymást, és nagyon boldogok tudnánk együtt lenni. Ő megadná a biztonságot és az érzelmi nyugalmat, amire én vágyom, én pedig megadnám neki a vidámságot és a szabadságot, amire ő vágyik.
De neki így jó. Az egész életét zaklatottságban élte, nem ismeri milyen egymás mellett állni valakivel...nem pedig a másik alatt, egyedüliként küzdeni.
De elmúlt egy év, és nemhogy előre, de vissza léptünk. Be kell látnom, hogy ő egy olyan ember az életemben, aki csak felvillantotta milyen lehet a boldogság...de nem vele leszek az. Már csak abban reménykedem, hogy találok valaki olyat, aki legalább csak megközelíti azt, amilyen ő. Még sajnos mindenkiben őt keresem.
Talán így is marad ez már mindig...
Megjegyzések