Kecske

Ő az én kecském. Csak ő egy olyan kecske, amit hiába hajítasz le a szakadék széléről, valahogy mindig túléli, és valahogy mindig visszatalál hozzád. Mintha valami rohadt bungee jumping kötélen lógna, ami tudja, hogy mikor kell visszarántania. Ráérez az elengedés egy-egy pillanatára, és mindig akkor kopogtat az ajtódon, mikor te éppen kinyitnál egy másikat. És hiába tudod, hogy ez a kecske csak az elérhetetlenség biztonságát adja neked, mégis reménytelenül reménykedsz, pedig már magad is látod mennyire megalázkodtál mellette. Érte.

Legszívesebben megmondanám már neki, hogy nem kell bejárkálnia hozzám. Nem kell úgy tennie, mintha érdekelném. Mert már engem sem érdekel, hogy mi van vele. El akarom felejteni, mert csak arra emlékeztet, hogy mennyi minden lehetett volna, mennyire boldog lehettem volna, helyette csak a fájdalom maradt. Hiába hittem azt, hogy felnőttem, amikor nem. Még mindig álomvilágban élek, olyasfélében, amiben elhitettem magammal, hogy fontos vagyok annak, aki sokáig nekem a legfontosabb volt. De én mindig csak az vagyok, akit előrángat, amikor éppen senki más nem marad neki. Vannak azok a fura dolgai, mint például amikor mellettünk akart házat venni, vagy amikor meg akart hívni magukhoz vacsorára. Vagy most, a Léna név. Lénának neveztem el a kutyámat. Ő meg a születendő lányát. Nem akarok összefüggéseket látni…. de bazdmeg. Tudom, hogy a férfiak lényegesen egyszerűbbek, ő meg aztán tényleg, mert egy hatalmas nagy tufa, de ez már akkor is durva, ha semmi mögöttes tartalma nincs, és mondjuk egész véletlenül a semmirekellő asszonya találta ki a nevet. Mondjuk vicces. Én kutyának adom, ő meg a gyereknek. Hát, nem vagyunk egyformák.

Most már tényleg azt kell mondjam, hogy nekem is kell egy elvakult tanítvány, aki helyettem hajítja le azt a kecskét. Aki jót tesz velem, hogy legyen tere egy valami sokkal jobbnak az életemben. Valami olyannak, amit végre én is megérdemelnék, és akinek én is fontos vagyok, nem csak akkor, amikor éppen támogatásra van szüksége, vagy amikor kell egy olyan balfék, aki feledteti mekkora egy rakás szar az élete. Nem kell több önző kecske. Nem is a szőke herceg fehér paripán….de legalább az inasa egy megbízható hátaslovon.

Nem biztos, hogy jó helyen keresgélek. Mert jelenleg az egyszerűbb utat követem, amiből viszont hiányzik a megismerésnek az a folyamata, ami megismerést azzá teszi: a spontaneitás. Amikor egy kenyérvásárlásból hazafelé kézfogás, majd csók lesz. Vagy egy egyszerű hazakísérésből egy éven át tartó szenvedés. De ezek valahogy mégis többet érnek, mint az olyan direkt találkozások, amikor csak azért mész el egy vadidegennel valahova, mert reméled, hogy kapcsolat lesz belőle. Mert kicsit azért szeretnék hercegnő lenni. Akit meghódítanak, és nem csak használnak. Lehet, hogy jobb lenne álomvilágban maradni, ahol ez még lehetséges.