привет!

Örülök, hogy tegnap, azaz ma hajnali fél 4kor már elég KO voltam ahhoz, hogy ne írjam ki magamból, amit abban a pillanatban éreztem és gondoltam. Ami megmaradt a gondolatsorból, és amit tartok is, hogy jó érzés a tudat, hogy a férfiak szemében nem mindig a szőke hosszúcombúak a nyerőek. Történt ugyanis, hogy Tomnak igen gyorsan elege lett orosz vendégéből, így este már velük söröztem...azaz én fröccsöztem. Aztán Tom gondolt kettőt, és Polinát nem kívánta a társaságunkban tovább, így lepasszoltuk a Renegadbe, mert ő minden áron builkázni akart. Elég fárasztó volt a kislány, de mi Tommal jól elbeszélgettünk. Mivel kedves exkapitányunk rendeletileg tiltotta meg, hogy 10 után bárhol is szeszes italt vegyünk a parton, javasoltam, hogy menjünk vissza a házhoz, ugyanis a hűtőmben ott lapult a Tomitól kapott szürkebarátom. Kösz, Tomi, finom volt.
Kiültünk a hintaágyra, és ott iszogattunk és beszélgettünk. Polina közben hazajött, lefeküdt, mi meg hajnali kettőig dumáltunk. Azért indultam haza, mert már elég erősen kezdtem duplán látni, és egyre ellenállhatatlanabb vágyat éreztem, hogy megcsókoljam Tomot. Búcsúzásul megölelt, én meg elindultam haza. Józanító séta volt, de a gondolat akkor is ott motoszkált a fejemben, hogy velem mindenki csak iszik meg dumál, de amikor rohadtul igényem lenne arra, hogy valaki rám másszon, nem teszik. Aztán persze ma reggel kijózanodva biztos voltam benne, hogy jobb is így. Bármi lett volna, biztos megint felrántanám a nyúlcipőt, ahogy eddig is. Ami kellemetlen lenne, mert kedvelem Tomot.
Ma úgy volt kikísérem őket a hajóhoz...ehelyett Polinát lepasszoltuk a hajóra, Tom meg itt maradt velem még. Sajnos nem voltam túl jó társaság, mert hullafáradt voltam, dolgozott még bennem a másnaposság. Szóval érdekesen alakult a hétvége. Fura az élet nagyon. Soha nem azt, és soha nem akkor kapod, mint amit és amikor várnád...