Tényleg el lehet dönteni, tudatosan ki lehet jelenteni, lefektetni, mint egy alapkövet, hogy egy férfi-nő kapcsolatban csak barátok vagyunk? Vajon csak én vagyok az a fél, aki többet akar? Egy 40 éves férfi tényleg tud barátként tekinteni egy nála 14 évvel fiatalabb lányra? Főleg miután nem egész egy éve még rajongásig odavolt érte, tette a szépet, és egész addig, míg nem komolyodott a helyzet, amikor tényleg érezni kezdtem valamit, még magához is felhívott volna, hogy "aludjak" ott? Mi történhet valakiben, hogy egyik időszakban minden nap bókol, flörtöl, azon gondolkodik, hogy mi lenne, ha... hogy aztán pár hónap múlva maga mellett tart ugyan, a kevés szabad idejét és ritka magányát is velem osztja meg, de konzekvensen elzárkózik minden korábbi dologtól, és olyan kijelentéseket tesz, hogy "van, aki csak barátnak jó", és hogy okos, intelligens, kedves vagy, jó humorú vagy, de ne akarjunk egymástól semmit, olyan jó, hogy barátok vagyunk. Én csinálok valamit rosszul, hogy akibe beleszeretek csak a barátom akar lenni? Ennyire nem vagyok kívánatos, vagy mi bennem a rossz? Vagy csak ennyire kihasználható vagyok, és mindenki más látja jól, én meg rosszul? Lehet valaki ennyire elkötelezett aziránt, hogy a szarból akar várat építeni az ingoványos latrinatelep közepére, amikor mással szilárd nyugalmat építhetne? Bele fogok én ebbe kattanni. Még egy év után is remegett a kezem, amikor hétfőn a poharat nyújtottam...le kellett tennem az asztalra. Ma strandra mentünk, majd meghaltam, hogy fürdőruhában kell lennem előtte....de a hűvös nyugalma egyértelművé tette, hogy leszarja, hogy most lát először ilyen kevés ruhában. Egy dolog volt...most éreztem nagyon régóta először az "illatot" Az illatot, amit akkor éreztem, amikor még azt hittem, hogy lesz köztünk valami, az illatot, amit mindig éreztem, ha a közelében voltam. És emiatt vagyok most padlón leginkább...visszahozott valamit, amin azt hittem sikerült már túllépnem. De hát hinni a templomban kell...ugye.
Minden egyes alkalommal imádok vele lenni, a szívem megnyugszik és elfelejtem, hogy létezik egy külvilág, csak mi vagyunk. És minden egyes alkalommal mikor hazamegy, kiszállok a kocsijából, meghal bennem valami. Valami, amitől álomba sírom magam, egy elefánt egész éves vízigényét könnyezve el. El kell innen mennem. Muszáj. Meghalok belül, ha a közelében maradok. Vak vagyok, képtelen vagyok a kék szemeinél tovább látni. Pedig nincs más út, mint kikerülve előre.
Megjegyzések