Tudjátok, ez nagyon furcsa érzés. Aki esetleg a kezdetektől követi a blogom, annak ismerős lehet Tom neve. Kis túlzással miatta kezdtem el blogot írni. Az ő hatására jöttem rá arra, hogy blogot írni egyet jelent az őszinteséggel, hiszen ha már egyszer leírunk valamit, annak akkor van értelme, ha igaz is. Személyes blogot vezetni annyit tesz, hogy jórészt vadidegen embereknek tárjuk fel a legbelső gondolatainkat, merengéseinket, félelmeinket, boldogságunkat, bizonytalanságainkat, apró kicsi lélekmorzsáinkat. Lehet, hogy ez elég kevés embert érdekel. De nekem például ez egyfajta önterápia is. Nem másoknak írok, hanem magamnak.
De nem is emiatt kezdtem el ezt a bejegyzést. Annak idején, 2009-ben, mindent megtettem volna, hogy találkozzak Tommal, akinek imádtam az írásait. Borzasztóan kíváncsi voltam arra az emberre, aki ilyen gyönyörűen fogalmaz, akinek a belső lelki világa sokban tükrözte az enyémet, és aki gyönyörű zongoraszámokat rakott fel a saját szerzeményeiből.
Váltottam vele akkor pár levelet, de nem tudtam hogyan ismerhetném meg személyesen. Nem tudom miért akartam annyira...valamiért nagyon. Aztán talán tavaly, ha jól emlékszem, eszembe jutott egy esős-viharos estén a pluie de vin, az egyik rövid zongoraszösszenete, amit Julia cicámmal órákig képesek voltunk hallgatni. Mivel már a blogja nem élt, megkerestem facebookon Tomot, és elkértem tőle a számot. Ismerősök lettünk, és én megint minden nap olvastam a hol vicces-ironikus, hol elgondolkodó bejegyzéseit. Fura az élet, mert most meg ő keresett meg. Jönne le Siófokra egy orosz lányismerősével, akinek szülinapja van, de probléma van a szálláskereséssel ennyire last minute időpontban. Nem firtattam a köztük fennálló viszonyt, felajánlottam, hogy aludjanak a félig-meddig már enyém házacskában. Ma elmentem értük az állomásra, és hat év után találkoztam azzal a Tommal, aki ismeretlenül is nagy hatással volt rám. Ezért mondom, hogy kicsit fura érzés. Egy olyan találkozás, amire sokáig vár az ember, a legváratlanabb pillanatban rád nyitja az ajtót. Az is fura, hogy egy kvázi vadidegen embernek minden gondolkodás nélkül ajánlottam fel a lakásom, a kulcsaim, még ha csak egy éjszakára is. Kicsit ijesztő, hogy mostanában mennyire kitágult a világom. Lehet, hogy Budapestre megyek. Lehet, hogy a BRFK-n fogok dolgozni. Esküvői tanú leszek (ez is last minute). Eljutok Ausztráliába.Ez mind egyszerre tölt el izgalommal és félelemmel is.
De mindent csak lépésben. Egyelőre marad ez a fura érzés. Hogy találkoztam egy emberrel, akit mintha ezer éve ismernék. A gondolatait, a lényét, és mégis csak most láttam először teljes valójában. Nem hasonlítom ahhoz az érzéshez, mintha egy rajongásig szeretett rocksztárral találkozna az ember, mert ha Tom ezt olvasná, önelégülten vigyorogna és egyetértően düllesztené a mellkasát. De valami olyasmi érzés.
Szóval érdekes ez az életnek nevezett valami. Ha valamit nagyon akarsz, nem kapod meg akkor, amikor nagyon akarod. Csak amikor már a lehetőségről is lemondtál, és beletörődtél a "nem"-be, sőt, magát a gondolatot is elfelejtetted, odaveti eléd a fentiek keze, hogy "nesze bazzeg, ha már nem kéred, akkor most itt a lehetőség". Jó lenne, ha ez máskor is működne. Az más kérdés, hogy ilyenkor már másképp értékeli, másképp éli meg a lehetőséget az ember. Az minden esetre igaz, hogy lehet, hogy jobb, hogy egyes dolgok csak most találnak meg engem. Most vagyok elég erős feldolgozni, lazán kezelni, és kevesebb szorongással szembenézni velük.
Szóval, azt mondom, had jöjjenek! :)
De nem is emiatt kezdtem el ezt a bejegyzést. Annak idején, 2009-ben, mindent megtettem volna, hogy találkozzak Tommal, akinek imádtam az írásait. Borzasztóan kíváncsi voltam arra az emberre, aki ilyen gyönyörűen fogalmaz, akinek a belső lelki világa sokban tükrözte az enyémet, és aki gyönyörű zongoraszámokat rakott fel a saját szerzeményeiből.
Váltottam vele akkor pár levelet, de nem tudtam hogyan ismerhetném meg személyesen. Nem tudom miért akartam annyira...valamiért nagyon. Aztán talán tavaly, ha jól emlékszem, eszembe jutott egy esős-viharos estén a pluie de vin, az egyik rövid zongoraszösszenete, amit Julia cicámmal órákig képesek voltunk hallgatni. Mivel már a blogja nem élt, megkerestem facebookon Tomot, és elkértem tőle a számot. Ismerősök lettünk, és én megint minden nap olvastam a hol vicces-ironikus, hol elgondolkodó bejegyzéseit. Fura az élet, mert most meg ő keresett meg. Jönne le Siófokra egy orosz lányismerősével, akinek szülinapja van, de probléma van a szálláskereséssel ennyire last minute időpontban. Nem firtattam a köztük fennálló viszonyt, felajánlottam, hogy aludjanak a félig-meddig már enyém házacskában. Ma elmentem értük az állomásra, és hat év után találkoztam azzal a Tommal, aki ismeretlenül is nagy hatással volt rám. Ezért mondom, hogy kicsit fura érzés. Egy olyan találkozás, amire sokáig vár az ember, a legváratlanabb pillanatban rád nyitja az ajtót. Az is fura, hogy egy kvázi vadidegen embernek minden gondolkodás nélkül ajánlottam fel a lakásom, a kulcsaim, még ha csak egy éjszakára is. Kicsit ijesztő, hogy mostanában mennyire kitágult a világom. Lehet, hogy Budapestre megyek. Lehet, hogy a BRFK-n fogok dolgozni. Esküvői tanú leszek (ez is last minute). Eljutok Ausztráliába.Ez mind egyszerre tölt el izgalommal és félelemmel is.
De mindent csak lépésben. Egyelőre marad ez a fura érzés. Hogy találkoztam egy emberrel, akit mintha ezer éve ismernék. A gondolatait, a lényét, és mégis csak most láttam először teljes valójában. Nem hasonlítom ahhoz az érzéshez, mintha egy rajongásig szeretett rocksztárral találkozna az ember, mert ha Tom ezt olvasná, önelégülten vigyorogna és egyetértően düllesztené a mellkasát. De valami olyasmi érzés.
Szóval érdekes ez az életnek nevezett valami. Ha valamit nagyon akarsz, nem kapod meg akkor, amikor nagyon akarod. Csak amikor már a lehetőségről is lemondtál, és beletörődtél a "nem"-be, sőt, magát a gondolatot is elfelejtetted, odaveti eléd a fentiek keze, hogy "nesze bazzeg, ha már nem kéred, akkor most itt a lehetőség". Jó lenne, ha ez máskor is működne. Az más kérdés, hogy ilyenkor már másképp értékeli, másképp éli meg a lehetőséget az ember. Az minden esetre igaz, hogy lehet, hogy jobb, hogy egyes dolgok csak most találnak meg engem. Most vagyok elég erős feldolgozni, lazán kezelni, és kevesebb szorongással szembenézni velük.
Szóval, azt mondom, had jöjjenek! :)
Megjegyzések