Kortól függetlenül nagyon sok nő a környezetemben egyetlen hatalmas problémával küzd: az elengedéssel. Vagy inkább annak hiányával. Kezdjük édesanyámmal, akit apum minden elképzelhető szinten megbántott, megalázott és sárba tiport. Közel 13 éve elváltak, mégsem sikerült elengednie anyunak. A világ másik felére kellett költöznie apámnak, hogy kicsit el tudjon tőle érzelmileg távolodni.
Ott van a 30 év körüli kolléganő, akinek új párja van, együtt élnek, és mégis folyton arra gondol aki megcsalta és elhagyta.
Ott van a 40xes kolléganő, aki 10 éve futja ugyan azokat a köröket, a se veled, se nélküled kapcsolatot nem tudja maga mögött tudni.
És itt vagyok én, a legnagyobb bolond mind közül, mert én a semmibe kapaszkodom. Hétvégén megígérte, hogy befejezzük a filmet, ha mindennel végez, közben meg tisztában volt vele, hogy szerdán már itt sem lesz Siófokon. Hittem neki. Ma átjött, egy hülye kifogással kimentette magát, és faképnél hagyott, csakúgy mint múlt héten, amikor pedig kurva jól éreztük magunkat és kicsit be is rúgtunk. Muszáj lesz elengednem. Hiszen neki, a fenti férfiaknak mind, könnyű....csak ki-be mászkálnak az életünkből, anélkül, hogy sérülnének. Közben évek, évtizedek telnek el és ugyan úgy kihasználnak minket, kihasználják a szerelmünket, a törődésünket. Ez a pár hét, míg a semirekellő feleségével lesz szülni, talán segít ismét megkeményítenem magam. Mert nem vigyorog így az ember, ha kap egy telefont, és azzal magyarázza, hogy nem marad, hogy összetört a szekrény otthon. Egy olyan személyes csengőhanggal, amit még soha nem hallottam. Azt hiszem a sors meg akart menteni tőle. A hazugságaitól. Attól, hogy ugyan abba a gödörbe fussak bele, mint a sok nő körülöttem. Egy baj van már csak: hogy még mindig szeretem. Hány év kell, hogy elmúljon a szerelem és a ragaszkodás? Hány éjszakát kell még végigkönyörögnöm az égieknek, saját magamnak, bárkinek, hogy hadd lépjek már túl rajta? El kell innen mennem. Mert még mindig hevesen dobog a szívem, ha a közelemben van, és ez nem jó. Egyetlen dolog tud egy kis falat emelni: a távolság. Az, amit amíg egy helyen dolgozunk, nem tudok tartani.
Ott van a 30 év körüli kolléganő, akinek új párja van, együtt élnek, és mégis folyton arra gondol aki megcsalta és elhagyta.
Ott van a 40xes kolléganő, aki 10 éve futja ugyan azokat a köröket, a se veled, se nélküled kapcsolatot nem tudja maga mögött tudni.
És itt vagyok én, a legnagyobb bolond mind közül, mert én a semmibe kapaszkodom. Hétvégén megígérte, hogy befejezzük a filmet, ha mindennel végez, közben meg tisztában volt vele, hogy szerdán már itt sem lesz Siófokon. Hittem neki. Ma átjött, egy hülye kifogással kimentette magát, és faképnél hagyott, csakúgy mint múlt héten, amikor pedig kurva jól éreztük magunkat és kicsit be is rúgtunk. Muszáj lesz elengednem. Hiszen neki, a fenti férfiaknak mind, könnyű....csak ki-be mászkálnak az életünkből, anélkül, hogy sérülnének. Közben évek, évtizedek telnek el és ugyan úgy kihasználnak minket, kihasználják a szerelmünket, a törődésünket. Ez a pár hét, míg a semirekellő feleségével lesz szülni, talán segít ismét megkeményítenem magam. Mert nem vigyorog így az ember, ha kap egy telefont, és azzal magyarázza, hogy nem marad, hogy összetört a szekrény otthon. Egy olyan személyes csengőhanggal, amit még soha nem hallottam. Azt hiszem a sors meg akart menteni tőle. A hazugságaitól. Attól, hogy ugyan abba a gödörbe fussak bele, mint a sok nő körülöttem. Egy baj van már csak: hogy még mindig szeretem. Hány év kell, hogy elmúljon a szerelem és a ragaszkodás? Hány éjszakát kell még végigkönyörögnöm az égieknek, saját magamnak, bárkinek, hogy hadd lépjek már túl rajta? El kell innen mennem. Mert még mindig hevesen dobog a szívem, ha a közelemben van, és ez nem jó. Egyetlen dolog tud egy kis falat emelni: a távolság. Az, amit amíg egy helyen dolgozunk, nem tudok tartani.
Megjegyzések