Jelentkezem

Gondoltam jelentkezem az edzés-főzés-mérés-adagolás-munka-edzés ringlispiljéből kitörve. Csak a változatosság kedvéért. Az edzést már kb 3 hete csinálom, az étrendet még csak a héten kezdtem. Az edzés egész jól megy, Miki sokszor dícsér meg, és szarkész van attól, hogy a leghajlékonyabb vendége vagyok. Simán megfejelem a térdemet, ami felett nem bír napirendre térni. Vannak rosszabb napok is, ha ő vagy én fáradtak vagyunk, egyfolytában oltjuk egymást, de szerencsére ez a ritkább. Heti három edzésből még csak 2x volt olyan, hogy elküldtem volna egy sokkal melegebb éghajlatra, bár az idei nyarat elnézve egyre nehezebb lesz ilyen helyet találni.
Azt kell mondjam, hogy az esetek 90%-ban nagyon inspiráló tud lenni. A határaim feszegetem minden alkalommal, csak azért, mert azt mondja, meg tudom csinálni. Soha nem hittem volna, hogy az állandósult izomláz, fájdalom a barátom lesz, és ez lök majd tovább. De hihetetlen élmény, hogy érzem a testem, és az erőm. Az állóképességem már most sokkal jobb. Kíváncsi vagyok meddig jutok. A mínusz 30 tervben van...már csak azért is, mert ha veszítek, jövök a Mikinek egy adag maracujával...nyernem kell, hogy ő vegye meg, mert a táplálékkiegészítők rohadtul lenullázzák a számlámat, és a maracuja nehezen beszerezhető errefelé és mocskos drága.
Innen térnék rá a kajára. Borzasztó. Napi háromszor kell husit enni, de úgy natúran, szárazan fűszerezve, amin eddig csak a sütőzacsi tudott némileg segíteni. Még csak egy hete eszem, de már most az orromon jön ki a hús. A rizsről nem is beszélve...alapból is csak akkor eszem rizst, ha eláztathatom tartárral vagy majonézzel, hogy ne érezzem az ízét. De most...most napi kétszer kell ennem. Jól elkészíteni még nem sikerült, talán egyszer, amikor megküldtem egy adag kurkumával. A zöldség az egyetlen jó része a kajámnak. Gyümölcs nyista, amitől vérzik a szívem...bár nem teljesen értek azzal egyet, hogy a gyümölcsöt vitaminokkal és fosató utifűmaghéjjal helyettesítsem. Undirító. Drága és undorító. Nem tudom meddig bírom ezt az étrendet. A gyümölcs-hiánytól már kivagyok, úgy letömnék most is egy barackot. Jön a szőlőszezon, és én csak nézhetem, ahogy mások zabálják. Egyetlen cél érdekében vagyok hajlandó ezt a kìnzást elviselni: hogy végre szép leszek, beleférek olyan ruhákba, amiket eddig csak sóvárogva néztem, és megmutatom a seggfej Tominak, hogy mit veszített. Olyan mélyen fogom az orra alá dörgölni, hogy azt kívánja: bár meg sem ismert volna. Bár most már halványodik a bosszúm. Először fúria voltam, hogy nem keres. Aztán a kés forgott bennem, hogy a szülinapomra annyit sem írt, hogy bakfitty. Azt is Pistitől tudtam meg, hogy a gyerek végül két nappal később született, így hála égnek nem a szülinapomon dugta ki a fejét az újabb csemete. Ezek együttesen végleg kiöltek minden rokonszenvet iránta. Segített az is, hogy ebben az elmúlt egy hónapban nem láttam. De most először nem is hiányzott. Nem tudom mihez kezdek hétfőtől, amikor is vége van az apa-szabinak. Kerülni fogom, ahogy csak tudom...ezek után gondolom ő is engem.
A kiköltözöm Ausztráliába-dolog megint felütötte a fejét. Ha nem vesznek fel a program végéig, márciusban kimegyek. Addig jutok is valameddig Mikivel, elrendezem soraim és veszek egy mély levegőt. Aputól nem várhatok majd kint támogatást, egyedül kell majd meglennem, ami nekem mindig is nehezen ment. De itt már csak a kilátástalanságot látom, hogy nem jutok egyről a kettőre, hiába dolgozom keményen.
Összefoglalva ennyi, lassan jövök folyamat-fotókkal, ha már kicsit látványosabb az, amit én már látok. Addig is до свидания!