In the end

Úgy terveztem, hogy a következő bejegyzés az EFOTT fesztiválról, azon belül is a Hurts koncertről fog szólni, amelynek csodálatos élménye hetekkel később is mosolyt fog csalni az arcomra.
Ma azonban nem mosolygok. Most, ahogy írom ezeket a sorokat, csendesen folynak a könnyeim. Chester Bennington halott, megölte magát. Amikor elolvastam a hírt, épp a Marilyn Manson koncert első hangjai csendültek fel. Először azt hittük, valami idióta szórakozik. De amikor koncert után a Budapest Park dj-je lejátszotta az In the endet, és bemondta Chester halálhírét, csendben elkezdtek folyni a könnyeim, melyek azóta is elapadhatatlanok. Gyermekkorom, generációm zenéje vele együtt halt. Vele együtt halt egy kis darab belőlem is. Hihetetlen nagy szerepet játszott a zenéje az életemben. Általános iskolás, 12 éves kislányként annyira lenyűgözött az In the end - ami akkoriban a csapból is folyt - hogy a zsebpénzemből megvettem életem első kazettáját: a Hybrid Theoryt. Nekem ott kezdődött minden. Ott jöttem rá, hogy a zene összehozza az embereket, általa barátokat találhatok, hogy a dalszövegek olyan helyzeteken is átsegítenek, amin senki más nem tud, hogy valaki, akivel életedben nem találkoztál, kirángathat a legmélyebb lelki gödrökből, hogy a zenén keresztül ott van veled, fogja a kezedet és érti, hogy min mész keresztül. Chester Bennington hangja ott volt velem, amikor magányos, szomorú vagy éppen dühös voltam. Segített, amikor úgy éreztem, hogy nincs tovább, feladom. Megszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy őt senki nem tudta megmenteni önmagától. Ő megmentett engem. Sokszor. Ahogy olvasom a kommenteket a halálhíre alatt, sok ember ugyan ezt mondja magáról. Sok embert segített a Linkin Park zenéje, hogy az legyen aki, barátokat, családtagokat köszönhetnek nekik, vagy azt, hogy egyáltalán még a Földön járhatnak.

Nekem szerencsém volt. Szerencsém volt, hogy kétszer is láthattam, hallhattam Őt, Őket élőben, egyszer Bécsben, legutóbb pedig alig pár hete, a VOLT fesztiválon. Hihetetlen, hogy mennyi mindent elrejt egy mosoly. Chester Sopronban rengeteget mosolygott, most pedig halott. Olyan űrt hagyott bennem, amiről nem is hittem, hogy létezhet, hiszen nem ismertem személyesen. Amikor megkérdeztem magamtól, hogy fájhat ez ennyire, rájöttem, hogy egy barátot veszítettem el. A Linkin Park zenéje 18 éven keresztül ott volt velem, akkor is, amikor senki más nem. Elviselhetőbbé tettek minden fájdalmat, csalódást, dalba, zenébe öntötték azokat az érzéseket. Ott voltak velem, amikor éjszaka magányomban legszívesebben üvöltöttem volna. Köszönettel, hálával tartozom nekik, hogy ott voltak, velem voltak. Egy kicsit (nagyon) összetörtem, hogy már nem alkot semmi újat, nem hallhatom többet élőben azt a csodálatos hangját. Köszönöm azt a sok csodás, felemelő élményt, amiben a Linkin Park által volt részem.

Nyugodj békében Chester Bennington. Remélem, amikor fentről visszatekintesz, látod mennyien szerettek, mennyi, számodra arctalan embernek segítettél, tetted egy kicsit elviselhetőbbé az életet számukra. Ég veled, Chester, legyen neked könnyű a föld!