Lehet kezdeni tiszta lappal? Hosszú évek óta létezik ez a blog, voltak vicces, kevésbé vicces és borzasztó mély időszakok. Egy 2018-as összefoglalóval indítanám a 2019-es évet, és a továbbiakban megpróbálok mások számára is értékelhető tartalmakkal rendszeresen visszatérni.
A 2018-as évek hosszú időszak után végre elfogadhatóan alakult. Azzal, hogy otthagytam a rendőrséget, lezárult egy korszak, amit nem bánok. Hiányzik a közelemből a tesztoszteron, a férfiakkal együtt dolgozás, de a reggeli hányinger egyáltalán nem. Nem mondom, hogy a mostani helyem szeretem, de nem mindennapos küzdelem a túlélés. 2018 csodásan indult, februárban kaptam apámtól egy repjegyet Ausztráliába (végre), a március hónapot kint töltöttem nála. Életem 30. éve pozitívabban nem is indulhatott volna, a kinti élmények még hónapokig tápláltak energiával. Ilyenkor veszi igazán észre az ember, hogy mennyire egy beteg társadalomban élünk Magyarországon. Nem csak testiekben, a lelkünk mélyéig tele vagyunk negatív energiákkal, gondolatokkal, mások iránt táplált gyűlölettel. Az utazásokat külön blogban vezetem, abban csak ezzel a témával találkozhattok.
Hazatérve belevetettem magam az események sodrába, elmentem a tavaszi MondoConra egykori rendőrkollégámmal, Petivel, utána Lucával elmentünk pár napra Horvátországba, ahol Hurts koncertre is elmentünk. Életem legszürreálisabb fesztiválján vettünk részt, a SeaStar nevezetűn. Mint kiderült, először rendezték meg, akkor azt hittük utoljára is, de nem. A koncepciót nem igazán értettük, mert egy alapvetően elektronikus zenei fesztivál kellős közepébe rakták be a Hurts-öt, nagyjából annyira illettek oda, mint egy gyémánttal felcicomázott maca a tanyára. Lucával elhatároztuk, hogy most az egyszer lazán vesszük, nem baj, ha nem az első sorban vagyunk, csak élvezzük az umagi tengerpartot meg a zenét. Mint kiderült, elhatározásunkat a horvátok is támogatták, mert a kutya nem volt kíváncsi a Hurtsre. 11 órakor kezdtek, de 10 órakor még simán besétáltunk az első sorba. Mondom, besétáltunk. Nagyjából 10 ember volt a színpad előtt. Azt tudni kell, hogy 2017-2018-ban Lucával jó pár Hurts koncerten megfordultunk, 2017-ben konkrétan annyi koncerten voltunk, mint előtte összesen. Ennyi koncert alatt a hosszú várakozások során akarva-akaratlanul is megismerkedik az igazi "kemény mag", a hardcore fanok egymással. Van olyan lány, aki 60 koncerten vett már részt (szerintem itt azért van valami baj agyban), meg olyan is, akik az egész Desire turnét végigkövették. Jóban lettünk Beckivel, Lea-val (angol páros), a lengyel Paulinával, vagy éppen az ausztriában élő/tanuló török lánykával, Asude-val. Mi törzsközönségnek számítunk a reggel 8-9-től estig kígyózó sor elején. Szóval ezen a SeaStaron konkrétan csak Becki meg Lea volt ott, senki más. Zseniális érzés volt egy órával a koncert előtt kényelmesen odasétálni, nem lélekszakadva rohanni fej-fej mellett a többi csajjal.
Az a 3 napos horvátországi pihenés léleküdítő volt amellett is, hogy a fele-fele utat én vezettem el odáig. Umag belvárosa nagyon kis helyes, habár döbbenetes volt, hogy mennyire koszos a tenger. Utoljára nagyjából 15 éve voltam a horvát tengerparton, és elkeserítő volt látni, hogy mennyire koszos és szemetes lett minden. Vadászni kellett a tiszta strandszakaszokat. Az apartman, ahol megszálltunk nagyon kis helyes volt, de nagyon nehezen találtuk meg. A Hurts próbáját konkrétan a medencéből hallgattuk meg délután, mert a hegyre minden hangot felhozott a partról a szél.
Júniusban egész hetet töltöttünk el Lucával a VOLT Fesztiválon, ilyen utoljára 2013-ban VOLT. Természetesen elsősorban Hurts miatt, de az első napos Depeche Mode (bakancslistás), valamint a Hollywood Undead és a Limp Bizkit miatt is mentünk. Végül napközben általában olyan sokat aludtunk, hogy a délutáni koncertekre nem mindig értünk ki, de hát öregszünk, na. Kell az alvás. Az ottani Hurts volt a legemlékezetesebb koncertem minden szempontból. Az Iron Maiden napjára jósolt óriási vihar és ítéletidő sajnos a Hurts napján csapott le. Délelőtt még verőfényes napsütés volt, délután már esőköpenyben ücsörögtünk a színpad előtt. A napot tovább nehezítette az, hogy a VOLT valami idióta ötlettől vezérelve a soundcheckek idejére lezárta minden nap a nagyszínpad előtti részt, azzal a felkiáltással, hogy terepet rendeznek. Pont elkezdte a Hurts a soundchecket, amikor kizavartak minket, pedig Adam már integetett nekünk, ott tartunk, hogy már megismernek minket. Flörtöltem kicsit az egyik biztis sráccal, hátha előbb tudom meg, hogy mikor engednek vissza az első sorba ("nem tudom, a biztonsági főnöktől függ, nekünk sem mondanak semmit, de koncertek után én is itt bulizok, keress meg"). Végül törökülésből kellett sprintet tolnom. Arra jó volt, hogy megtudtam, hogy olyan a reakcióidőm, mint egy kommandósnak, és nagyjából ugyanilyen gyorsan tudok ülésből sprintet nyomni, ha valamit nagyon akarok. Sajnos ezt a mutatványt nehezítette a rengeteg Ákos rajongó, az egyikkel összebarátkoztam, egy másik meg megígérte, hogy odaengedi a Lucát is Ákos után. Az ücsörgés alatt összebarátkoztam egy fiatal csajszival, aki szintén szerette Ákost is meg Hurtsöt is, instagramon azóta is váltunk 1-1 szót. Ákoson vele tomboltam, ekkor már szakadt az eső.
Közben ide kell szúrnom az év legnagyobb örömének történetét. 2017-ben, a bécsi koncert után vártunk a srácokra koncert után a Gasometer hátsó bejáratánál, amikor kijött Paul, Lael, Chenai meg Sharlene. Paulnál és Sharnál volt 1-1 dobbőr aláírva, és random adta oda az embereknek. Shar odanyújtotta felénk, Luca volt közelebb. Azóta vérzett a szívem egy ilyen dobbőrért. Szóval VOLT előtt győzködtem magamat, hogy ez a 30. évem, soha nem voltam túlzottan bátor, sem túl bevállalós, soha nem voltam olyan igazán pofátlan, végre ki kéne próbálni. Luca is biztatott, hogy a tervem beválhat. Szóval az alapszitu az volt, hogy indulás előtti napon írtam Paulnak, a dobosnak, aki halál cuki és nagyon közvetlen, hogy mi a szitu. Hogy jubilálunk, Desire turnén 10. állomásunk, és amúgy is jövő hónapban leszek 30. igazán meglephetne egy ilyen dobbőrrel. Soha nem gondoltam volna, hogy választ kapok, de VÁLASZOLT. Sopron felé tartottunk, Luca vezetett, amikor pittyegett a telefonom. Azt írta, hogy szívesen meglepne vele, de nem tudja hogy lesz ideje odaadni. Rögtön válaszoltam neki, hogy egész héten lent vagyunk, nem tudom a programjukat, de városon belül is bárhova el tudok ugrani, vagy koncert előtt/után is össze tudok vele futni. Nem akartam nagyon nyomulni, szóval csak egy udvarias válaszban fogalmaztam meg ezt. Koncert előtt már teljesen be voltam sózva, soundcheck után írtam neki egy gyors üzit, hogy hogyan készüljek. Azt írta, hogy még nem sikerült mindenkivel aláíratnia, majd szól. Teljesen kész voltam, a körülöttem állók nem értették, hogy miért vigyorgok sejtelmesen a Lucára, és miért bújok ki majdnem a bőrömből teljesen. Végül Ákos koncert alatt végig a melltartómban volt a telefonom, hogy érezzem, ha rezeg. Akkor már annyira fáztam, hogy remegett a kezem a hideg esőben. Végül Ákos koncert utolsó pár száma alatt jött az ÜZENET. "Where are you?" Azt hittem eldobom a telefonom, annyira remegett a kezem, alig bírtam visszaírni, hogy természetesen az első sorban. Teljesen lelombozódtam, amikor azt írta, hogy oké, oda nem fog tudni kijönni. Írtam neki, hogy akkor kimegyek bárhová, csak mondja meg hová, akár a koncert után is, vagy most azonnal. Mély csend, már elkezdték felpakolni a roadiek a hangszereket. Folyamatosan néztem Kevant, a fő technikusukat, hogy hátha kiküldi vele, de nem. Nem számítottam rá, amikor nem sokkal a kezdés előtt írt, hogy "Wich side?" "Adam oldala, hatalmas magyar zászlóval, Hurts felirattal." Pár perc múlva Luca nekiállt löködni, hogy ott van, ott van!!!! FRISSEN, ISTENI ILLATOSAN PAUL MAGA HOZTA KI NEKEM A DOBBŐRT AZ ELSŐ SORBA!!!
(atyaég, de jó illata volt) Konkrétan beleugrottam a kordon felett a nyakába, és összecsókoltam a kopasz fejét, ő meg csak röhögött. Mondtam neki, hogy most a legboldogabb emberré tett engem és újabb csókrohammal halmoztam el. Végül megölelt és elköszönt, az első sorban meg a fél csapatnak tátva maradt a szája. ÚRISTEN, még most is vigyorgok, ahogy ezt leírom. A világon a LEGESLEGESLEGKEDVENCEBB BANDÁM DOBOSÁTÓL KAPTAM 30. SZÜLINAPI AJÁNDÉKOT. Ezek után mindegy volt, hogy vihar volt, szél volt, vízszintesen zuhogó eső volt, hogy olyan hideg volt, mintha befagyott volna a pokol. Theo azzal lépett a színpadra, hogy a szervezők le akarták fújni a koncertet, de ők úgy döntöttek, ha ilyen sok ember kíváncsi rájuk, nem hagynak minket cserben. Két dal között hangszert törölgettek, elektronikát mentettek (így is sok minden tönkrement), bőrig ázva zenéltek. Annyira tiszteltem őket akkor ezért, hogy elmondani nem tudom. Ezt hívják PROFIZMUSNAK. Adam szinte végig mosolygott ránk is, meg Asude-ra, aki többször találkozott már vele. Annyira túláradó örömmel tombolt mindenki, és annyira hálás volt a közönség, hogy a viszontagságok ellenére is meg lett tartva a koncert, hogy iszonyatosan pozitív energiák mozogtak, Theo végig vigyorgott és elképedve rázta a fejét. Koncert után minden bandatag úgy nyilatkozott, hogy ez lesz az egyik legemlékezetesebb koncertjük minden szempontból és köszönik a hálás rajongást és a kitartást.
Ami ezután következett, nagyrészt foltokban maradt meg, a dobbőr a lábamnál mindent elhomályosított. A fesztivál maga jó volt nagyon, utolsó este bekoktéloztunk Lucával, bokáig izzadtunk Piknik Parkon, zokogva üvöltöttük az In the Endet. Amúgy a szervezők pont ezzel törölték el a kedvemet Depeche Mode előtt. Mármint, tök rendes dolog volt tőlük, hogy megemlékeztek a kivetítőn Chesterről, de ahogy bejátszották az első és utolsó magyarországi koncertről a filmet, eltört a mécses és nekiálltam zokogni. Biztos sokan hülyének néztek akkor, de ha valaki olvasta a
posztomat Chester haláláról, biztos érti mit éreztem.
Júliusban Dorcával John Newman koncerten voltunk EFOTT-on, ott meg Johnt tapiztuk le, amikor leugrott a fotós árokba. Imádni való egy energiabomba ez a srác.
A következő említésre való etap augusztusban volt, mégpedig augusztus elején a bécsi Ed Sheeran koncert, amit még karácsonyra
(!!!) kaptam öcsikémtől. Olyan hihetetlen élmény volt élőben látni a srácot, hogy egészen biztos benne van a top emlékezetes koncertélményben. Öcsivel egész jó helyet harcoltunk ki magunknak a front row gyűrűben, a gond az volt, hogy tömegével másztak át az emberek a biztonságiak háta mögött a kordonon. Tumultus alakult ki, ráadásul az év legmelegebb napja volt. Szó szerint ÉREZTÜK egymást. Iszonyatos volt. Volt, hogy csak úgy kaptam levegőt az embermasszában, hogy lábujjhegyre állva kidugtam az orromat a tömeg feje felett. A koncert felénél akármilyen jó is volt, úgy éreztem, hogy kész vége, elájulok, kimegyek innen és a bejáratig futok. Ennek ellenére ki nem hagytam volna.
A 30. szülinapunkat Dorcával a Szigeten ünnepeltük, Lana Del Rey koncerttel (ez is bakancslistás). A csajtól nem voltam annyira elájulva, sajnos sok olyan számot is játszott az új lemezről, amit én már nem hallgattam, de a közvetlensége és a kisugárzása mindent vitt.
A nyarat Lucával Strand Fesztivállal zártuk, ami elég lagymatagra sikerült. 30 Seconds to Mars volt a fő ok, amiért kimentünk, ide többek között Milánkánk is velünk tartott. Igazából nosztalgiával álltam hozzá ehhez a Mars koncerthez. Nagyjából 10 koncertjükön voltam, hál égnek még láthattam őket azelőtt, hogy Jared Oscar díjat kapott, elszaladt vele a ló, és mielőtt akkora arca lett volna, mint a párizsi diadalív. Tomót nemes egyszerűséggel mindenféle magyarázat nélkül kibaszták a bandából, a zenéjük meg akkora szar lett, hogy egyetlen egy dalt bírtam végig hallgatni az új albumról, a Remedyt, amit Shannon énekel. Szóval mindenféle korábbi katartikus extázis nélkül vártuk a koncertet, nem volt reggel 8kor színpadnál ücsörgés, sem hólyagosra égés. Ott döntöttem el, hogy soha többet Mars. Egy fityinget nem fizetek többet ennek az önimádó, istenkomplexusos macskajancsinak azért, hogy minket énekeltessen egy órán keresztül, mert ő annyira el van foglalva önnön magának imádásával, hogy az éneklésre nem marad ideje.
Közben volt egy kis közjáték, megúsztunk egy baromi drága utat Helsinkibe. Ez némi magyarázatra szorul. Természetesen Hurts koncertre mentünk volna, már lebeszéltem Peti barátommal, hogy alhatunk egy estét a tesójánál, sőt, lett volna annyira imádnivaló, hogy még a reptérre is kijött volna értünk. Végül az eszméletlen drága repjegy miatt vacilláltunk, mert mégis csak el kéne menni a Desire turné egyik utolsó állomására, másrészt 56k Helsinkibe eléggé padlóra tette volna a tervezett nyaralás pénzügyi keretét. Itt még azt terveztük, hogy elmegyünk a török riviérára egy hétre, végül más okból ugyan, de Róma mellett döntöttünk Lucával. Addig gondolkodtunk, míg pár óra alatt 96K lett a jegy, itt el is dőlt a kérdés: nem megyünk. Túl sokáig nem kesereghettünk, mert 1 vagy 2 napra rá álltam a Rossman közepén, amikor jött az értesítés Theotól, hogy a bizonytalan körülmények és a szervezők hozzáállása miatt le kellet mondaniuk a Helsinkibe tervezett koncertet. Ilyenkor érzem azt, hogy valahol azért mégiscsak nagyon szeretnek engem az égiek. Szóval állok a bolt közepén, és jó hangosan benyögtem, hogy AZTAKURVA. Még jó, hogy a szántódi Rossmanba rajtam kívül a madár sem jár. Ezek után pár napra rá Luca kitalálta, hogy hagyjuk a picsába Antalyát, menjünk Rómába, mert olcsó a repjegy, így történt, hogy végül ősszel Rómába utaztunk. Erről szintén külön blogposztok szólnak az utazós blogon, itt:
A 2017-es eseményeket azt hiszem jó részt nem fogom bepótolni, a Hurts koncerteket leszámítva nem is történt semmi említésre méltó. Nyáron az EFOTTos koncert után volt egy feledhetetlen Szigetes is, aminek a soundcheckjén Theo már a színpad túlfeléről kiszúrt minket, és ránk bökve integetett. Odajött a szélére és köszönt is nekünk. A fiúk el voltak bűvölve, azért a Sziget nem egy kis-közép méretű fesztivál, és nem is egy 3000-res klub. Itt bizony 15-16 ezer ember szokott egyszerre tombolni, és ez lenyűgözően festhet a színpadról.
Augusztusban összeveszett a koncertes társaságunk egyik fele a másikkal, egy banális baromságon, aminek az lett a vége, hogy a szeptemberi Papa Roachra Bécsbe Bianka és K. Kata nem jött el. Én voltam beállítva főgonosznak, pedig csak kimondtam azt, amit valójában mindenki gondolt.
Októberre eldőlt, hogy a másik Katánk is teljességgel megbízhatatlan. Még nyáron kijöttek a Desire turné állomásai, és rögtön eldöntöttük, hogy a prágaira mindenképpen megyünk. Megvettem a jegyeket, mert akkor éppen nekem volt csak pénzem. Luca következő hónapban oda is adta az árát, Kata azonban mindig talált valami kifogást. A vége az lett, hogy eladni sem tudtam, kifizetni sem fizette ki, miközben mint kiderült, koncert előtt pár órával már sold out lett a buli, és mások öltek hátul a jegyekért a jegypénztárnál. Ilyen az én formám. Lucával így ketten maradtunk, de nem is bánom, mert azóta egy stabil társra találta benne mind világlátás, mind koncertek terén. Sok közös programunk van, ismerjük egymás hóbortjait, és képesek vagyunk kompromisszumokat kötni. Prágát összekötöttük városnézéssel, ekkor használtam először például a Sygic Travel nevezetű appot, aminek azóta fizetem a pro változatát is, hiszen hihetetlenül jó kis applikáció. Meg tudod tervezni napra pontosan, hogy melyik látványosságot szeretnéd megnézni, amihez útvonalat készít. Előre be lehet vele tervezni olyan látnivalókat is, amik mondjuk nincsenek fent a "Top 10 hely, amit látnod kell XY városban" listán. Volt olyan, hogy az útvonalat követve random észrevettem apróságokat a térképen, és megkerestük. Egy apró szobor, egy underground látnivaló, ilyesmik. Szóval ha utazástervezésről van szó, én maximálisan a Sygic Travelt ajánlom.
Prága után hirtelen ötlettől vezérelve még elmentünk egy hétre rá Bécsbe is. A bécsi nagyon vicces volt, kikértük a csuklónkra a sorszámot (Külföldön már divat, hogy a hardcore rajongók, akik reggeltől ott állnak, sorszámozzák egymást, így el lehet mászkálni enni/pisilni napközben. Szó nélkül engedjük egymást vissza a sorba, ha kisebb sorszáma van. Sokan visszaélnek ezzel, de amúgy nem jellemző. Főleg az ukránok/kelet európaiak pofátlanok, de hát ugye ezt a magyaroknak nem kell bemutatni.), szóval kikértük a sorszámot, és visszamentünk kicsit aludni/melegedni/enni a szállodában, mert nagyjából 5 percre voltunk a Gasometertől az Ibisben. Egyszer olyan jó időben tévedtünk vissza, hogy nagyjából 20 perc ácsorgás után Luca egyszer csak elkezdett böködni: "Te Szandi, most naggggyon feltűnésmentesen kezd el utánam jönni. Mondom, ne visíts, ne fuss." Elnéztem a válla felett, és a lépcső túloldalán ott vigyorgott egy Theo, Chenai-val és Laellel az oldalán. Azért örültem nagyon, azon kívül, hogy megint testközelből tapogathattam meg ezt a gyönyörű embert (Prágában is sikerült), odaadhattam nekik az ajándékom, amit már fél éve készítgettem. Egy bőrkötésű könyvecske volt, az egyik felében a kedvenc magyar verseimmel angolra fordítva, a másik felében meg a dalszövegeiket illusztráltam rajzzal, festménnyel. No, ezt odaadtam Theonak, aranyosan megköszönte, de szerintem meg sem nézték, főleg, hogy valaki egyenesen egy oldschool gördeszkát vitt neki. Hiába, a pénz beszél, kutya ugat.
Szóval ez volt nagyrészt a blogszünet alatt, nem tudom meddig tart most majd a lelkesedésem, de igyekszem rendszeresen jelentkezni hol itt, hol az utazós blogon.
A 2018-as évek hosszú időszak után végre elfogadhatóan alakult. Azzal, hogy otthagytam a rendőrséget, lezárult egy korszak, amit nem bánok. Hiányzik a közelemből a tesztoszteron, a férfiakkal együtt dolgozás, de a reggeli hányinger egyáltalán nem. Nem mondom, hogy a mostani helyem szeretem, de nem mindennapos küzdelem a túlélés. 2018 csodásan indult, februárban kaptam apámtól egy repjegyet Ausztráliába (végre), a március hónapot kint töltöttem nála. Életem 30. éve pozitívabban nem is indulhatott volna, a kinti élmények még hónapokig tápláltak energiával. Ilyenkor veszi igazán észre az ember, hogy mennyire egy beteg társadalomban élünk Magyarországon. Nem csak testiekben, a lelkünk mélyéig tele vagyunk negatív energiákkal, gondolatokkal, mások iránt táplált gyűlölettel. Az utazásokat külön blogban vezetem, abban csak ezzel a témával találkozhattok.
 |
| Látszik mögöttünk a tömeg? |
Az a 3 napos horvátországi pihenés léleküdítő volt amellett is, hogy a fele-fele utat én vezettem el odáig. Umag belvárosa nagyon kis helyes, habár döbbenetes volt, hogy mennyire koszos a tenger. Utoljára nagyjából 15 éve voltam a horvát tengerparton, és elkeserítő volt látni, hogy mennyire koszos és szemetes lett minden. Vadászni kellett a tiszta strandszakaszokat. Az apartman, ahol megszálltunk nagyon kis helyes volt, de nagyon nehezen találtuk meg. A Hurts próbáját konkrétan a medencéből hallgattuk meg délután, mert a hegyre minden hangot felhozott a partról a szél.
 |
| begyűjtöttük az összes virágos boát |
Közben ide kell szúrnom az év legnagyobb örömének történetét. 2017-ben, a bécsi koncert után vártunk a srácokra koncert után a Gasometer hátsó bejáratánál, amikor kijött Paul, Lael, Chenai meg Sharlene. Paulnál és Sharnál volt 1-1 dobbőr aláírva, és random adta oda az embereknek. Shar odanyújtotta felénk, Luca volt közelebb. Azóta vérzett a szívem egy ilyen dobbőrért. Szóval VOLT előtt győzködtem magamat, hogy ez a 30. évem, soha nem voltam túlzottan bátor, sem túl bevállalós, soha nem voltam olyan igazán pofátlan, végre ki kéne próbálni. Luca is biztatott, hogy a tervem beválhat. Szóval az alapszitu az volt, hogy indulás előtti napon írtam Paulnak, a dobosnak, aki halál cuki és nagyon közvetlen, hogy mi a szitu. Hogy jubilálunk, Desire turnén 10. állomásunk, és amúgy is jövő hónapban leszek 30. igazán meglephetne egy ilyen dobbőrrel. Soha nem gondoltam volna, hogy választ kapok, de VÁLASZOLT. Sopron felé tartottunk, Luca vezetett, amikor pittyegett a telefonom. Azt írta, hogy szívesen meglepne vele, de nem tudja hogy lesz ideje odaadni. Rögtön válaszoltam neki, hogy egész héten lent vagyunk, nem tudom a programjukat, de városon belül is bárhova el tudok ugrani, vagy koncert előtt/után is össze tudok vele futni. Nem akartam nagyon nyomulni, szóval csak egy udvarias válaszban fogalmaztam meg ezt. Koncert előtt már teljesen be voltam sózva, soundcheck után írtam neki egy gyors üzit, hogy hogyan készüljek. Azt írta, hogy még nem sikerült mindenkivel aláíratnia, majd szól. Teljesen kész voltam, a körülöttem állók nem értették, hogy miért vigyorgok sejtelmesen a Lucára, és miért bújok ki majdnem a bőrömből teljesen. Végül Ákos koncert alatt végig a melltartómban volt a telefonom, hogy érezzem, ha rezeg. Akkor már annyira fáztam, hogy remegett a kezem a hideg esőben. Végül Ákos koncert utolsó pár száma alatt jött az ÜZENET. "Where are you?" Azt hittem eldobom a telefonom, annyira remegett a kezem, alig bírtam visszaírni, hogy természetesen az első sorban. Teljesen lelombozódtam, amikor azt írta, hogy oké, oda nem fog tudni kijönni. Írtam neki, hogy akkor kimegyek bárhová, csak mondja meg hová, akár a koncert után is, vagy most azonnal. Mély csend, már elkezdték felpakolni a roadiek a hangszereket. Folyamatosan néztem Kevant, a fő technikusukat, hogy hátha kiküldi vele, de nem. Nem számítottam rá, amikor nem sokkal a kezdés előtt írt, hogy "Wich side?" "Adam oldala, hatalmas magyar zászlóval, Hurts felirattal." Pár perc múlva Luca nekiállt löködni, hogy ott van, ott van!!!! FRISSEN, ISTENI ILLATOSAN PAUL MAGA HOZTA KI NEKEM A DOBBŐRT AZ ELSŐ SORBA!!!
 |
| Az aláírt dobbőröm, egyenesen Paul-tól |
Ami ezután következett, nagyrészt foltokban maradt meg, a dobbőr a lábamnál mindent elhomályosított. A fesztivál maga jó volt nagyon, utolsó este bekoktéloztunk Lucával, bokáig izzadtunk Piknik Parkon, zokogva üvöltöttük az In the Endet. Amúgy a szervezők pont ezzel törölték el a kedvemet Depeche Mode előtt. Mármint, tök rendes dolog volt tőlük, hogy megemlékeztek a kivetítőn Chesterről, de ahogy bejátszották az első és utolsó magyarországi koncertről a filmet, eltört a mécses és nekiálltam zokogni. Biztos sokan hülyének néztek akkor, de ha valaki olvasta a
 |
| EFOTT, Dorcámmal |
Júliusban Dorcával John Newman koncerten voltunk EFOTT-on, ott meg Johnt tapiztuk le, amikor leugrott a fotós árokba. Imádni való egy energiabomba ez a srác.
A következő említésre való etap augusztusban volt, mégpedig augusztus elején a bécsi Ed Sheeran koncert, amit még karácsonyra
(!!!) kaptam öcsikémtől. Olyan hihetetlen élmény volt élőben látni a srácot, hogy egészen biztos benne van a top emlékezetes koncertélményben. Öcsivel egész jó helyet harcoltunk ki magunknak a front row gyűrűben, a gond az volt, hogy tömegével másztak át az emberek a biztonságiak háta mögött a kordonon. Tumultus alakult ki, ráadásul az év legmelegebb napja volt. Szó szerint ÉREZTÜK egymást. Iszonyatos volt. Volt, hogy csak úgy kaptam levegőt az embermasszában, hogy lábujjhegyre állva kidugtam az orromat a tömeg feje felett. A koncert felénél akármilyen jó is volt, úgy éreztem, hogy kész vége, elájulok, kimegyek innen és a bejáratig futok. Ennek ellenére ki nem hagytam volna.
A 30. szülinapunkat Dorcával a Szigeten ünnepeltük, Lana Del Rey koncerttel (ez is bakancslistás). A csajtól nem voltam annyira elájulva, sajnos sok olyan számot is játszott az új lemezről, amit én már nem hallgattam, de a közvetlensége és a kisugárzása mindent vitt.A nyarat Lucával Strand Fesztivállal zártuk, ami elég lagymatagra sikerült. 30 Seconds to Mars volt a fő ok, amiért kimentünk, ide többek között Milánkánk is velünk tartott. Igazából nosztalgiával álltam hozzá ehhez a Mars koncerthez. Nagyjából 10 koncertjükön voltam, hál égnek még láthattam őket azelőtt, hogy Jared Oscar díjat kapott, elszaladt vele a ló, és mielőtt akkora arca lett volna, mint a párizsi diadalív. Tomót nemes egyszerűséggel mindenféle magyarázat nélkül kibaszták a bandából, a zenéjük meg akkora szar lett, hogy egyetlen egy dalt bírtam végig hallgatni az új albumról, a Remedyt, amit Shannon énekel. Szóval mindenféle korábbi katartikus extázis nélkül vártuk a koncertet, nem volt reggel 8kor színpadnál ücsörgés, sem hólyagosra égés. Ott döntöttem el, hogy soha többet Mars. Egy fityinget nem fizetek többet ennek az önimádó, istenkomplexusos macskajancsinak azért, hogy minket énekeltessen egy órán keresztül, mert ő annyira el van foglalva önnön magának imádásával, hogy az éneklésre nem marad ideje.
 |
| Lana |
A 2017-es eseményeket azt hiszem jó részt nem fogom bepótolni, a Hurts koncerteket leszámítva nem is történt semmi említésre méltó. Nyáron az EFOTTos koncert után volt egy feledhetetlen Szigetes is, aminek a soundcheckjén Theo már a színpad túlfeléről kiszúrt minket, és ránk bökve integetett. Odajött a szélére és köszönt is nekünk. A fiúk el voltak bűvölve, azért a Sziget nem egy kis-közép méretű fesztivál, és nem is egy 3000-res klub. Itt bizony 15-16 ezer ember szokott egyszerre tombolni, és ez lenyűgözően festhet a színpadról.
Augusztusban összeveszett a koncertes társaságunk egyik fele a másikkal, egy banális baromságon, aminek az lett a vége, hogy a szeptemberi Papa Roachra Bécsbe Bianka és K. Kata nem jött el. Én voltam beállítva főgonosznak, pedig csak kimondtam azt, amit valójában mindenki gondolt.
Októberre eldőlt, hogy a másik Katánk is teljességgel megbízhatatlan. Még nyáron kijöttek a Desire turné állomásai, és rögtön eldöntöttük, hogy a prágaira mindenképpen megyünk. Megvettem a jegyeket, mert akkor éppen nekem volt csak pénzem. Luca következő hónapban oda is adta az árát, Kata azonban mindig talált valami kifogást. A vége az lett, hogy eladni sem tudtam, kifizetni sem fizette ki, miközben mint kiderült, koncert előtt pár órával már sold out lett a buli, és mások öltek hátul a jegyekért a jegypénztárnál. Ilyen az én formám. Lucával így ketten maradtunk, de nem is bánom, mert azóta egy stabil társra találta benne mind világlátás, mind koncertek terén. Sok közös programunk van, ismerjük egymás hóbortjait, és képesek vagyunk kompromisszumokat kötni. Prágát összekötöttük városnézéssel, ekkor használtam először például a Sygic Travel nevezetű appot, aminek azóta fizetem a pro változatát is, hiszen hihetetlenül jó kis applikáció. Meg tudod tervezni napra pontosan, hogy melyik látványosságot szeretnéd megnézni, amihez útvonalat készít. Előre be lehet vele tervezni olyan látnivalókat is, amik mondjuk nincsenek fent a "Top 10 hely, amit látnod kell XY városban" listán. Volt olyan, hogy az útvonalat követve random észrevettem apróságokat a térképen, és megkerestük. Egy apró szobor, egy underground látnivaló, ilyesmik. Szóval ha utazástervezésről van szó, én maximálisan a Sygic Travelt ajánlom.
Prága után hirtelen ötlettől vezérelve még elmentünk egy hétre rá Bécsbe is. A bécsi nagyon vicces volt, kikértük a csuklónkra a sorszámot (Külföldön már divat, hogy a hardcore rajongók, akik reggeltől ott állnak, sorszámozzák egymást, így el lehet mászkálni enni/pisilni napközben. Szó nélkül engedjük egymást vissza a sorba, ha kisebb sorszáma van. Sokan visszaélnek ezzel, de amúgy nem jellemző. Főleg az ukránok/kelet európaiak pofátlanok, de hát ugye ezt a magyaroknak nem kell bemutatni.), szóval kikértük a sorszámot, és visszamentünk kicsit aludni/melegedni/enni a szállodában, mert nagyjából 5 percre voltunk a Gasometertől az Ibisben. Egyszer olyan jó időben tévedtünk vissza, hogy nagyjából 20 perc ácsorgás után Luca egyszer csak elkezdett böködni: "Te Szandi, most naggggyon feltűnésmentesen kezd el utánam jönni. Mondom, ne visíts, ne fuss." Elnéztem a válla felett, és a lépcső túloldalán ott vigyorgott egy Theo, Chenai-val és Laellel az oldalán. Azért örültem nagyon, azon kívül, hogy megint testközelből tapogathattam meg ezt a gyönyörű embert (Prágában is sikerült), odaadhattam nekik az ajándékom, amit már fél éve készítgettem. Egy bőrkötésű könyvecske volt, az egyik felében a kedvenc magyar verseimmel angolra fordítva, a másik felében meg a dalszövegeiket illusztráltam rajzzal, festménnyel. No, ezt odaadtam Theonak, aranyosan megköszönte, de szerintem meg sem nézték, főleg, hogy valaki egyenesen egy oldschool gördeszkát vitt neki. Hiába, a pénz beszél, kutya ugat.
Szóval ez volt nagyrészt a blogszünet alatt, nem tudom meddig tart most majd a lelkesedésem, de igyekszem rendszeresen jelentkezni hol itt, hol az utazós blogon.
 | |||
| Ezt még így itt hagyom a végére (Jacoby-PR) |
Megjegyzések